Itt várok rád mama, régi udvarunkba,
itt ahol a most minden-minden olyan csendes.
Ahol nem hallani mást csak a szél neszét,
mely néhány gyűrött falevelet útpadkára perget.
Nézem a távolt, és közben fürkészem az eget,
hátha ott fenn meglátom habselyem ruhád,
amit a bodros csipkefelhők könnyező szemem elől
a végtelen nagy kékkel el-eltakarják.
De én hiszem, hogy egyszer megnyílik az ég,
s akkor majd hallani vélem cipőd koppanását,
és tudni fogom azt, hogy az a sok-sok szívszorító év,
mégis-mégis megérte a hosszú idővárást.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése