Átgázoltam érted mocsarat és lápot,
nem félemlítettek mélyült ingoványok,
mert hittem az erőm mindaddig kitart,
míg karnyújtásnyi lesz az életmentő part.
Átkönnyeztem érted egy egész életet,
Érzéseket tagadtam, mik belül égettek,
azért, hogy ne lásd azt a lélekfojtó kínt,
ami bennem ezerszeres túlerővel bírt.
Mindent megtettem, mindent megadtam,
ami színekké vegyül egy szivárványdalban,
hogy soha ne ismerd meg a magány énekét,
mely hófehér színre von gyászos feketét.
De látod, elvérzett a szivárványos ének,
sebzett szomorúság vetett neki véget,
csak egyetlen elárvult hangritmus maradt,
mely darabokra szakadt a felhők alatt.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése