Mi átkozott bolondok, hányszor könnyezünk,
érzéseket, vágyakat, hányszor temetünk,
Hányszor mondunk a nem helyett is igent,
tudván tudva azt, benne veszik hitünk.
Hányszor sírunk fel az éji csendmagányban,
mikor fázós lelkünk remeg égő pírban, lázban,
s hányszor mondjuk azt, most már nincs tovább,
miközben megbocsátás várja a hajnalhasadást.
Mi átkozott bolondok már sosem változunk,
amilyennek születtünk, olyannak halunk,
mert minden emberszív, mely érzéssel szeret,
Istenáldott szerelmet soha nem temet…
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése