Az égbolton ugyan még lázpír tüzel,
s a meleg még játszik a Nap udvarán,
de a hűs szél már kertek alatt fülel,
majd harsányan nevet ligetünk baján.
Már vetkezni kezd a bütykös, vén platán,
lelke megért az őszi lehunyásra,
s míg csönddé tömörül köré a magány,
a fa úgy sóhajt, hogy a szél ne lássa.
A nyír még tartja magát. Még fiatal.
Fagyok harapása neki csak játék.
A vad szélnek feszül, mint egy sziklafal,
s daccal áll majd, ha hótól hűl a tájék.
Tartom magam én is. Nyolc véres roham
tiport át rajtam. Ma újabb ősz köszön,
és nincs az a hit, sorsszál, lélekfolyam,
nincs az a láz, mi veled összekössön.
Árvaság, magány... ellenükre élek.
Nyolc éve hull rám az elmúlás-pernye,
de csönded setét vízétől nem félek,
már nem ránt magába hiányod verme.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése