Én maradok!

Hányszor csábított már el a messzi távol,

és búcsúzkodtam is, mindenkitől sorba,

gátakat áttörve, gyötörve a vágytól...

Ó, már a gondolat is milyen ostoba.

Hová mehetnék el? Hisz, mint megnyúlt karok

fonnak be folyók, erdők, aranyló rétek.

Megfeszítve szűköl a szélnek, s bár vacog,

e köd ülte tájon megnyugszik a lélek.

Te menj, ha menni tudsz! Építs tündérvárat,

idegen tájakon nagy álmokat várván!

Hetedhét-határon túlra vidd a vágyad,

fejedet pihentesd ismeretlen párnán!

Edd meg más kertjének keserű gyümölcsét,

szolgáld ki más világnak gőgös urait!

Nem utálta így soha fogoly tömlöcét

mint Te most vendégszobád bizarr  zugait.

De a szükség nagyúr. Míg az dönt helyetted,

koldus út lesz utad. Idegenben. Távol.

Ha honvággyal sózott ételed megetted,

úgyis hazatérsz majd a messze-világból.

Én maradok. Itt, hol tücsök zenéjére

hull álomba lelkem minden áldott este.

Hazám alkonyába olvad szívem vére,

ott, hol visszatérő lépteidet leste.

VÖRÖS LILIOM