…és már nem az a fontos, hogy
milyen színű madár ül a válladon,
hanem, hogy a csönd határán túl,
szelíd suhogással fényeket
rajzoljon szemedből szemembe…
Ringató, mély bölcső volt az este,
bús hangokat komponált az ősz,
sápadt lombok közt játszott a szél,
csillagok tompa fényeivel
keveredett az eső.
A köd ráomlott az éjszakára,
elmosódott dallamok kerestek
utat maguknak, sóhajok,
suttogások bújtak kezeink közé…
Fáztál. Fáztam. Betakart lélegzeted.
Bordám alatt búvó tengerek
hullámoztak, és szívem olyan lett,
mint a zajra felriadó sirály.
Ághegyre ágyazta magát a hold,
avarléptek osontak a fák tövében.
Lábujjhegyen járkált a szerelem.
Ízre, színre bomlott az ősz,
szívemen folyondárként
tekeredett az idő, s olyanok lettünk,
egymásba fonódva, mint
az egyszervolt nyár virágzó őrülete,
ahogy oldódik, kötődik, teremt
az álomba zuhanó fák felett.
Most valljuk és vallatjuk magunkat.
Szád hangot formál számra.
öböl, kikötő, fénytörés, szerelem…
Felhők vonulnak felettünk,
mint egy riadt madárcsapat,
mint akiknek se idejük, se terük,
csak kőröznek csupasz árván,
szétszakadt hangok közt,
világról világra, egyre távolabbra.
Szemed keresem, a naplementét,
a holdtöltét. A fényt. A suhogást.
Fölém hajolsz. Könnyű vagyok.
A pillanat kigombolkozik,
lassan lehull minden. A tegnap,
az ősz, a suttogás. Vállad vállamhoz ér,
de már nem ül rajta semmi…
a kalitka éjszaka nyitva maradt…
Szilágyi Hajnalka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése