Évekké sírtam azt, ami nyomasztott itt benn,
ami elsorvasztotta a szép reményeket,
ami úgy lopta ki belőlem a boldog éveket,
mint madárfiókákat a vaddá tett ebek.
Még ma is szenvedek, ma is nagyon fájok,
még ma is felszakadnak a könnyel teli ráncok,
amik barázdákba árkolják a vélt sérelmeket,
hogy azok arcélemre törjenek szilánkos jeget.
Ami mély nyomokat vés szívünk közepébe,
annak mindig, de mindig könnyhullás a vége,
mert ami vércseppekként árad az idő-utakon,
az nem gyógyuló seb lesz a lélekfalakon.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése