Elengedlek téged, mint őszi fa az álmát,
mint átkönnyezett szív, vére zubogását,
mint el-elhulló madártoll égi röppenését,
mint hervadt rózsalevél a tövis mélyedését.
Úgy engedlek el, mint hallgatás a csendjét,
mint vágy-teli ölelést, mit körbesír az emlék,
mint elfeledett lélekdalt ritmusdobbanása,
s mint csalóka ábrándot színesült varázsa.
Azért engedlek el, hogy boldogabb legyél,
hogy ne legyen szívedben zúzmarájú tél,
csak örökös szép-nyár, hervadatlan szóként,
mely elringat esténként csillag-altatóként.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése