Ott, ahol az ég és föld
forrón öleli át egymást
s a tegnap sietve eltalpal,
köt majd békét létem a holnappal.
Talán akkor a hajnal
nem szívemből hasad,
a reményről lehullik a lakat,
s a frissen hullott harmat
eloltja a tüzet,
melyet szerelmed gyújtott bennem
s én őrült kacagással zengem,
fényed éhhalált hal,
s ó, mily lángolással
várom azt a végső sóhajt,
mely egy marék földet dob
majd üszkös emlékedre.
Mély az emlék medre...
Gligorics Teréz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése