Alvó fák közt
bujkál a rest hold,
ágkarok ujjaira didergő
csillagok kapaszkodnak,
megfagyott leveleken
konokul hallgat a holnap.
A lét újra rajzolódik
a világ ködszürke szemében,
mint amikor még
lázas gondolatok voltunk,
s békésen bújtunk
anyánk ölmeleg méhébe.
A táguló érfalak
sikoltó vajúdásában
kezünkben szorítottuk
az idő keskeny zsinórját,
elvetélt a csend,
s az élet szívzaját
magunkban hordozva,
mezítelen testtel
születtünk lélekké.
Arcunk az ég felé fordult,
vérré vált a könny,
finom rezdülésekké
a kínzó üvöltés.
Panaszra nyíló szánkra
torz mosolyt rajzoltak
ismerős idegenek,
csontvázzá vetkőztek
az eltemetett emlékek.
Falra véstük a jeleket,
mint arctalan foglyok,
kik számolják az
utolsó perceket,
de a felmentés elmaradt,
s maradtunk száműzve
bilinccsel szívünkön,
egy szigetnyi világ
hús-vér túlélői.
Most itt fekszünk
talpig szerelemben.
Ujjaid tarkómon pihennek.
Egymásba fordul sóhajunk,
ránk hajló súlytalanságban,
nyitott szemmel lebegünk.
Rabul ejt vágyad ölelése,
ruhátlan árnyékom
elsimul nyíló tenyeredben.
Reszkető csendemet
kitakarod újra, és újra
egymáshoz érkezünk
holdcsendben, napzajban.
Még világlik kinn a táj.
Magányos könnytavak
kavicsos fodrozódásában
a tegnap alkonyodik ma.
Nevem suttogod
égig hangos szerelemmel,
szélcsendek karjaiban
konokul hallgat a holnap…
szívünk közé szorult zajban
szótlan lüktet a vér,
újra rajzolódik a lét…
Szilágyi Hajnalka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése