Letört már rég a büszkeségem,
varázserőm is elfogyott.
Őszhajszálú lett a szép nyár,
miben csak rőt színekkel álmodok.
Vihart zúg mellettem a sehonnan jött szél is,
arcomba vágja a faleveleket,
hogy emlékeztesse haló tudatom,
belőlem még a báj is elveszett.
Tudom egyszer megtörik
a legdélcegebb fa is,
és sírva hullja le száraz lombjait,
mely úgy porlad el a mély avar alatt,
mint lelkem foszló maradványa,
mikor bakancsnyomok tapossák
pernye-hamvait.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése