Mert voltam erős is

Mert erős is voltam, míg nem tudtam erősségeim,
tudtam sírni is, mert nem ismertem gyengeségeim.

Mert én mindig olyan vagyok, ahogy te látsz
magadnak! Van, akit Isten csak úgy leköpött a
földre, kábán lép, tétován néz szét, s nem
hisz a költők ábrándjainak. A sors kegyes ahhoz,
aki süketnek születik! Most, hogy időm lejár, és
függöny mögötti múltamra nem ömlik már fény,
tudom, sokszor, - mint szélben papírlapok -
csak éltem. Mert csak így tudtam, és bocsásd
meg a bűneimet, mert nem tudtam mi a bűn!

Szempillámmal söpörtem apró szálakat karokon,
kék verseket láttam, és fekete dombokon vitt
piros széle az aszfalton alvadt vér hajléktalanságának.
Fák leomló halvány brokátja alá bújtak árvaságukban
a megfélemlített akaratok, és egymáshoz lapulva
suttogták ember neveit a szenteknek. Ott voltam,
mert nem tudtam hol kell lennem. Féltem is, mert
nem tudtam mi a félelem!

Mint ködben a fény, csak romboltam, de utam
nem lett világosabb. A virág, amit nem téptem le,
hajlása az útnak , árnyéka a keresztnek, mind
bennem élte túl ötvenhat évem, velem száll
meg nem tett dolgaink alvó tejútjára, s mit nem
hallasz az est csöndjében, bennünk átkozódik,
visszhangzik szüntelen. Túllépünk, egyszer mind
túllépünk a vágyakon. Látomások, kibogozhatatlan
én jogosultságok és gyarló emberségek kövületei
köröttünk, s bennünk mindenfelé. Pedig ember is
voltam, mert nem tudtam, hogy kell embernek lennem,
és ütöttem is, mert nem tudtam, mi az ütés.

Mert nem tudtam mi a temetés, szép betűket írtam
fehér lapokra, és megbotlottam, mert nem ismertem
akadályt sehol. Enyém volt minden, mert nem tudtam,
hogy semmim sem lehet, és elvettem, amit tudtam, mert
nem tudtam, hogy el tudom venni. Szóltam, mert nem
tudtam mi a csend, és hadakoztam, mert nem
ismertem a békesség nyugalmát. Tüzet szítottam, mert
nem ismertem a kristály hideg józanságát.

Már gyenge lettem, mert láttam, oktondi lettem,
mert tanultam. Már nem tudok semmit. Most élek.


(Fényesi Tóth János )