Szemem még derűsen tekint
a tarka-barka nyárra,
de léptem már egyre közelít
az őszi hervadásba.
Oda, hol a csend az úr,
a csend a hatalom, az a csend,
mely túl jajdul minden dallamon,
hisz oly erővel sikoltja el
a némaság szavát,
hogy megriad tőle az élő, s holtvilág.
Tudom, őszben járó lépteim
már nem szökellnek nyárba,
hiába hajt zöld színt
a sárga-rózsa szára,
s hiába ölt tűzfény ruhát fenn a hegytető,
ha itt benn a szívben jéggé fagyott
minden rózsatő.
*Kun Magdolna*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése