Már itt az ősz. A táj szomorúsága
idáig jutott a ligeten keresztül,
rátapadt házunk meszelt falára,
s a mélybe tekintvén fázva összerezdül.
Valahol messze zivatar morog.
Az ég alja egy percre megkövül,
s mint ki nem ismer föl, rám hunyorog,
aztán továbbindul. Újra csönd vesz körül.
Nyírfánk borzong, mint bús nagybeteg,
panaszt hordoz szomorú szívén,
ablakunk alatt gubbaszt csüggeteg,
míg ágai közt szél sír. Őszi bús szirén.
Nekem is fáj. Megint búcsúznom kell.
Ez a nyár is hűtlen, más láb elé terül.
A nedves hideg lelkem alá fészkel,
és gyötör, mardos könyörtelenül.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése