Az árnyék a fénnyel egyszer csak összeér,
egymásba simulnak, mint két nyitott tenyér,
egyetlen pillanat mit lophatnak csupán,
egyik sem maradhat - hát elválnak sután -
a holnap is megvárja a mai napot,
de rögtön elhagyja, mint szürke tegnapot,
a szél meg csak éppen érinti a fákat,
aztán tovarohan - mint akire várnak -
együtt is mehetnénk - de sosem sikerül -
hajszolva élünk és gyorsabb is egyedül,
hajtűkanyar előtt nem lépünk a fékre,
északnak evezünk, pedig vágyunk délre,
maradni lenne jó - sodor az életünk -
rohanva szeretünk és tovasietünk,
aztán visszavágyunk átlépett perceket,
mint őszi levelek tavaszi kerteket.
Nagy Ilona
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése