Az est elpihen hunyt pilláimon.
Fájó, fázó, beteg ez a fény,
kutak mélyéről hideg tükröt von
kék falainkra a hazajáró remény.
S míg nézem lomha járását-kelését,
valami elcsal e fonnyadt világból.
Megtalálja lelkemnek azt az apró rését,
hol beszivároghat végre némi mámor.
Álmodlak. Nézd, hogy áthat az öröm,
e forró láztól egész bensőm remeg,
tépjen hát szét mind a tíz köröm,
mint cikázó, villámos orkán az eget.
Szeress! Látod, elevenre vált
kezed nyomában az élet, az álom.
Magam mögött hagyom porszürke hamvát,
míg Te vagy az élő, szép valóságom.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése