Ma láttam a megvetést szemed bogarán.
Mondd csak, ültél-e már sorsom küszöbére,
és onnan láttál-e túl minden zárt szobán?
Talpad vére csordult-e utam kövére,
ettél-e nyers fájdalmat múltam asztalán?
Jöjj hát közelebb. A szakadéktól ne félj,
a csipkeszirt mentén fészkelt minden vágyam,
itt felsíróbb a szél, meredek a szegély,
de tiszta könnyüket a bazaltba vájtam.
Számold meg a bevésést, s utána ítélj!
Hallgasd meg a csöndet, melybe temetkeztem,
ha kegyetlen vád ért. A szó metsző gyilok.
Tán hitvány is voltam, vágytam és elestem,
ám a vétkek büntetése szent égi jog.
Közelebb is jöhetsz, lépj át a csendemen.
Nézd csak meg legtisztább álmom temetését,
nem zihált még ily fájón emberi lélek,
nézd, hány kétség marta szárnyam lengetését,
és mégis nemesít a tudat, hogy élek.
A sors pedig kacag. Hallod nevetését?
Már kikacaghatsz Te is, ítélj el bátran,
de tudd, hogy sorsomat nem cserélném veled.
S legyek indulat bár, vagy méreg a szádban,
lásd, lelkem még mindig új cél felé remeg.
Hogy közel engedtelek? Már meg is bántam...
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése