Már hamvadva égnek a szívtáji lángok,
és füstkormot szitál a szerelem-tűz.
Hószínűek lettek a csókok, s az álmok,
miket forró nyár helyett, tél jege hűt.
Már ködkönnyet sír a dérezüstös élet,
és harangszót kondít a hűs őszi szél,
mit nem kísért többé madárdalos ének,
sem felhőkön bóklászó vágy-szenvedély.
Már hangtalanná lett lelkünkben a dallam,
nem hallani azt a bűvös muzsikát,
mely vigaszt adott, ha felzokogtunk halkan
mikor lelkünket az éj árnya fonta át.
*Kun Magdolna*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése