Nincs ma a Napnak rontó tűzvarázsa,
de a dermesztő szél boldogan nevet,
míg két hársfaág között meg-megreked.
Idáig hallik pajkos kacagása.
S ahogy kuncog ott, Istenem, az ajkam
mosolyra nyílik, s rajta ringatóznak
az üde, zsenge bimbói a szóknak,
s én csokorba gyűjtöm, hogy neked adjam
Neked... annak, ki nagy kortyokban issza
a szóba préselt vágynak édes borát,
s ki azzal hűsíti lázas homlokát.
Őt vinném mindig vissza, vissza, vissza...
Oda, ahol nincs szomorúság, magány,
hol minden szépségre a Nap nyila hull,
a kacér színesség soha nem fakul
Itt építsd házadat, lelkem udvarán.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése