Oly jó volna egyszer elhagyni mindent,
hulljon le rólam, akár egy gyűrt palást
az olcsó jelen, a rémült hallgatás.
A sors fölött állni egy hegygerincen,
akárcsak egy büszke, égbe szúrt torony.
Ölembe hullna minden nyári reggel,
s úgy játszanék az ébredő szelekkel,
mint Ilka-patak a homokzátonyon.
Tudom... tudom, a hegycsúcs virágtalan,
de ott a magosban nincs kórság, nyomor,
nem sajognék látván, mily sok könny omol.
A fellegek fölött szűzi, ártatlan
a nagy titok, mely innen láthatatlan.
Aki odajut, reszket örömében,
és ott ragad az álom bűvkörében.
Én ott élném le, ami még hátra van.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése