
Szeretem az estét, rendjét, a titkait,
megnyúló árnyékát a pihegő flaszteron,
matató, neszező, sejtelmes hangjait,
pislogó játékát a szunnyadó falakon.
Szeretem az estét, hiszen mesél nekem,
s míg ezüst ceruzával fényt rajzol az égre,
valahol lángcsíkban nyílik az égperem
és vágyak vesznek jegyet a Göncölszekérre.
Szeretem az estét, csillagszikra táncát,
ahogy fölém emel egy testmeleg palástot,
arcomba gyűri a tollba fulladt párnát,
s megfékezi bennem a rakoncátlan táncot.
Szeretem az estét, mindig felsóhajtok,
hisz tűnik a sivár, a szürke, a fénytelen,
úgy bámulok benne minden csillagarcot
mintha tényleg hinném, az estéket szeretem.
Nagy Ilona
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése