Farkas Ilona: Alkonyat
A Nap kelő gyöngye
hímezi a tájat,
mennyei arannyal szór
füveket, fákat,
a harmatcsepp ragyog,
csillog rajta fénye,
rózsás lesz a felhők
ködszürke köténye!
A délceg napsugár a
tetőre felhág,,
ontja a dél-fényét
szakadatlan ormán,,
sugárhaja lebeg
alkonyat ködébe',
búcsúzóul ömlik
rubint-piros vére!
Mily nagyon hasonló a
nyíló szerelem,
napsugár a szívben –
tündöklő érzelem,
boldogságát hinti
virágra, világra,
rózsa szirmán pihen
menny-varázsos álma!
Izzik, mikor legszebb
– lángol a szerelem,
megszűnik a világ,
megszűnik értelem;
ám, ha a szenvedély
delét elmulassza,
jobb lett volna,
hogyha, ki sem nyílott volna!
Lassan lehanyatlik,
halványul a fénye,
mint, ahogy a Nap is
- este földet érve;
szeméből egy
könnycsepp pereg le az arcán,
vérző szíve táját
bánatok facsarják!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése