Rendszeres olvasók

2016. szeptember 1., csütörtök

Farkas Ilona: ALKONYAT




Farkas Ilona: Alkonyat


A Nap kelő gyöngye hímezi a tájat,
mennyei arannyal szór füveket, fákat,
a harmatcsepp ragyog, csillog rajta fénye,
rózsás lesz a felhők ködszürke köténye!

A délceg napsugár a tetőre felhág,,
ontja a dél-fényét szakadatlan ormán,,
sugárhaja lebeg alkonyat ködébe',
búcsúzóul ömlik rubint-piros vére!

Mily nagyon hasonló a nyíló szerelem,
napsugár a szívben – tündöklő érzelem,
boldogságát hinti virágra, világra,
rózsa szirmán pihen menny-varázsos álma!

Izzik, mikor legszebb – lángol a szerelem,
megszűnik a világ, megszűnik értelem;
ám, ha a szenvedély delét elmulassza,
jobb lett volna, hogyha, ki sem nyílott volna!

Lassan lehanyatlik, halványul a fénye,
mint, ahogy a Nap is -  este földet érve;
szeméből egy könnycsepp pereg le az arcán,
vérző szíve táját bánatok facsarják!

Filo-csibi

2016. szeptember 2.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése