Gyenge még, halovány
– bátor, de óvatos,
tündöklő szép szeme csillog - káprázatos;
a haja smaragdból, aranyból fátyola,
mosolya a lelket gyöngy-fénnyel átfonja.
Zsenge, mint alig
nyílt rózsának bimbója,
minek selymes szirmát lágy szél is borzolja;
mégsem fél felhőtől, hangos égzengéstől,
cikázó villámtól, fagyjeges zord téltől.
Könnyet csal
szemekbe, nyitja szív kapuját,
rózsával festi be a világ négy táját;
sötét gond és bánat láttára eltörpül,
reménység madara egekig felrepül.
Állja az irigylő,
bántó zsivajokat,
tudja, hogy ami szép – nem lehet kárhozat;
gyógyító elixír – mindenre orvosság,
e csodát úgy hívják: ébredő boldogság!
Vergődő kismadár
piheg a szívemen,
szenvedély emészti – távoli szerelem:
az örökifjú vágy – pokol és mennyország,
az éjgyöngyharmatú, édes-szép boldogság!
Te és a szerelem egy
rózsából nyíltok,
tövissel, szirommal mind a ketten bírtok,
szerettek és szúrtoka széljárás
szerint,
lelkem, mint a kőszirt – állja, meg nem rendít!
Állja, mert
mosolyogsz a rideg tárgyakból,
Te könnyezel minden esőcsepp-hullásból,
Te ragyogsz a fényben, szép-álmú éjjelben,
Te vagy mélyen lelkem, plátói szerelmem!
Hiányod fogja a
gyorsuló időket,
uralja a tűnő órákat, perceket;
tágra nyitom szívem, meg az egész lényem,
hogy érezzen Téged – lángja Veled égjen!
Őrizem lelked, őrizem
szíved,
érzem a lényed, hangodat, ízed;
akár a virág, mely nyitja kelyhét,
érzi a napfény csók ízű keltét,
mint a madarat levegő egén
vezeti örvény – hitszárnyú remény!
Hazátlan a szél –
kószál, tekereg,
nem talál szállást, ezért kesereg;
halkan sír, zokog – majd süvít, ordít,
nem marasztalják – köpenyén fordít;
elrejti mélyen
fű-fának szépét,
új napon fújja régi regéjét!
Tüskék közt szedni a
sárga rózsát,
képzelni csupán a kedves csókját;
mintha sziklából facsarnék vizet,
gyötrő, de érzem az édes ízet;
lelkes a lelkem – ágyazok Neki,
márványba vésem – bárki megveti!