Sodródó hullámok

Mint két magányos vízhullám
sodródtunk az árral,
siratva múltunkat, s a jelenperceket,
melyekbe az élet kíméletlensége,
százszor és ezerszer belenevetett.
Volt, hogy örvény tépte elfáradó testünk,
s dühödt szél szelte alvó vágyaink,
melyek ott szunnyadtak valahol
a sáriszapos mélyben,
ahol egymást vérezték át
bilincsláncaink.

Szabadultunk volna,
de sorsunk nehezéke,
hínárfalat emelt lépteink elébe,
s mi hiába kapaszkodtunk
akaratunkkal,
nem volt áttörhető
az a hínárfal.

 
Ma már elcsendesültünk,
nem kapaszkodunk.
Ma már beletörődtünk,
hogy csak egymástól távol eső,
egymásnak elérhetetlen
hullámok vagyunk.

Kun Magdolna