Lelkedre borulva

 Sűrű némasággá
serken a szó az ajkamon,
mikor félelemmel
ráharapok,
hogy sose halld
a könyörgő gondolatok
zaját...

és félve vonnálak ölelésem
szorító bölcsőjébe,
mert szívdobbanásom
könnycseppje,
nyugvó lelkedre hullna...

csak csönded vagyok,
suhanó árnyékkép
a meszelt falon,
amely a repedések közt kúszva
lelkedre borul,
ahogy pilládra zárta
önmagát
a benned búcsúzó
ránk-gondolás...

Moha