Ma,
a szív vezette
kezem helyett írótollamat.
Az lehelt a papírlapra,
könnysóhajokat.
Annak csendes dobbanása
dalolt rímmeséket,
amelyekbe anyám lelke
bele-bele vérzett.
Mert éreztem, hogy hallgatta
ott fenn a karzaton,
hogy vált dallammá
a szó az ajkamon,
s éreztem, hogy elszorult a torka,
mikor sűrűn hulló csillagkönnyét
sírta fel a múltja,
hisz az még most is fájja,
hogy olyan
végtelenül hosszú út
két szív távolsága.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése