A szél szelíd hárfáján siratja el azokat az
élettel átitatott
emlékképeket, amelyek rejtelmes, örök rendelés
szerint
édes múlttá lesznek. Egyetlen ölelésbe egész
tegnapunk
beleférne, ám mégsem ott keresi menedékét, talán
mert
tudja, a becéző kar kimerülhet, s földre hullva
darabokra
törhet, akár a mindenség, mely könnyed lépteink
alatt
roppant szét aznap. Emlékszel? Éltettük Erdély
hatalmát,
s akkor örömében meghajolt előttünk egy világ!
...
Hosszú órákra elcsitult az Élet, talán másnak azok
csak apró semmiségek, de mi ketten, mint két
őrült, két
bolond, hallgattuk, ahogy a régvolt vénült szíve
dobog.
Lábnyomokat követtünk, mik már-már kifakultak,
hisz
száz esztendeje annak, hogy csókba, könnybe
fúltak.
Léda-sors, parfümös rege, szinte hallani még
mindig:
a szirén éneke hangosan zengett, tőlünk
idegenül,
ám víg nászmuzsikájában egy végzet teljesült.
...
Üde harmattal töltötte kelyhét a sok tarka virág,
lelkünkre nyújtózott ki a vágy, a hegy, a mező, az
árny a fák alatt, s én szívemmel simítottam
ajkaidról
azokat a rég vágyott örömszavakat. Míg lábunk
alatt
feküdtek a falvak, mi nevet adtunk kacagva
minden
bokornak. Hogy mosolyogtunk a Körös vad dühén!
Mindörökre élni, élni adassék! - fohászkodott
bennünk
a kínból fogant szépség. Lábujjhegyen, mint ki
édes
szenvedélynek áldoz, úgy siettünk fel a hegyre,
Ady
házához. Lelkemig fájt, szívemig hatott, hogy nem
csókoltam retinádra azt a pillanatot. A hegy
bokáját
ölelte egy titkos, méla hang. Hallottad? Hogy
morajlott
át két falun az a rézharang! Majd valami zaj
riasztott.
Vonatkerék-sírás, vagy a Halálkanyar felől jött a
rianás?
Nem tudom, tán fátylas délibáb csúszott le a
hegyről,
majd suhant is odább, míg mi, világból űzött, két
félárva lélek, szívünkbe préseltünk aznap ezer
évet.
...
Majd este, míg a vér városa az alkony pírját
leste, én
akárcsak a bukott angyalok, levettem ruhámról azt
a büszke csatot. Hagytam, hogy a pillanat köpüljön
át
mézzé, s akkor vált két csonk világ egy szép
egésszé.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése