Járdánk egyik zugában izzik a villany,
könnyedén hatol át a sűrű est ködén,
a ligetben pihen, s hol vígan elillan,
hol pedig hunyorog egy vén tölgy tetején.
Játszik velem. De én, akár egy lázbeteg
legyintek egyet. A fal felé fordulok.
Míg gyémántfénye puhán vállamra pereg,
hallgatom a ligetet. Csendesen szuszog.
Elmém megtelik száz zsongó látomással,
és bús szívem alján hiányod egyre nő,
habár szívszavam a város csöndjén áthal,
rád gondolva megszűnik: magány, tér, idő.
Mintha élne minden, mi holt volt egykoron.
Az idő szúként perceg, óránk zakatol,
tekintetem megpihen egy-egy árnyfolton,
ám lélekben ott vagyok veled, valahol...
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése