Eltévedtem a lét sziklái között,
túl a forró vágyon, emléken, reményen,
álmom féltett kelyhe százszor összetörött,
csak vízen éltem s dobott szókenyéren,
és nem volt senki, senki, aki szeret,
ki lerogyna velem a Sors lába előtt,
ki ha látná, bennem a kín köde reszket,
véremmé folyna, és úgy adna erőt.
Épp azért most, mikor a legszebb szemek
engem néznek, imádnak, engem akarnak,
sebemet tapogatva, hitetlenkedve
várom, hogy azok is kikacagjanak.
Ám bennük mégis száz ígéret rezeg,
fátumról mesélnek a békült fájdalmak,
s Te jól tudod, elég puszta tekinteted,
hogy holtomig, Laci, téged vágyjalak.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése