Csak egy élet - Harangozó Teri

Mint a hangya

Mit akarok? Mit is akartam...
Fejemet homokba kapartam,
vakon, süketen vártam, hittem,
életet adtam s lemerültem
a tudva-tudott semmibe.
Kinek van ekkora hite?!
Most már irigylem én a hangyát,
amely fürgén halad
poros úton s a föld alatt.
Nem gondol semmit, nem kérdi miért,
csak húzza-vonja a hatalmas morzsát
s ezzel betölti sorsát.
Hiszi? Nincs is hite!
Tudja. De tudja -e ? Soha.
Annak a sorsa mostoha,
akiben megfordul az első kérdés
amire válaszolni nem lehet,
mert nincs válasz,
mert nincs hit, nincs remény.
Csak út van: földön, föld alatt.
Csak cipeljük a szörnyű morzsát,
mi éppen utunkba akad.

(Kamarás Klára)(Si)

Meddig várjunk még

 

Meddig várjunk még
mikor lesz elég a könny
és a szenvedés
 
meddig várjunk még
míg ledőlnek a falak
míg megunja majd
 
míg megelégel
sok síró éhes gyerek
meg fiatal is
 
elég szólamból
elég sok hazugságból
ébredj fel Népem
 
ne tűrjed tovább
a sok-sok gonoszságot
ne legyünk vakok
 
ki Hazánkban él
ne nélkülözzön végre
legyünk boldogok

Fodor Miklós (hifimiki)

Némely napokon

Elgondolkodom némely napokon, 

útravalóul, mit hagyhatnék hátra

azoknak, kik szeretnek, kik mellettem vannak,

madárszárnyalásba, földi zuhanásba.

Mert akik velem vannak örömben és bajban,

azoknak a szívében helyet kaptam én is,

hisz magukban hordják dobbanó szívemnek

oldhatatlan szálú erős kötelékit.

De mi lesz, ha szívemben elhalkul a zaj,

s csak a csend tölt ki minden apró zegzugot,

akkor vajon meghallják-e halkult sóhajtásom

azok kikre akkor fájva gondolok.

Vagy mikor elszáll lelkemből a legutolsó sóhaj,

megtörik bennük is az-az oldhatatlan szál,

amely egy egész emberöltőn át oly erővel bírt,

hogy nem oldotta el csak az irgalmas halál.

 Kun Magdolna

Hajnali hancúr

                                                                           

Játékos vízmassza a hajnali Nap tükre.
Az égágyból kikelve nézi benne arcát -
vajon feltűnő-e szemén az álmatlanság
...és mit árul el róla kócos haja fürtje?

Sugárkezével mossa az éjszaka sminkjét,
a szürkés ráncok tapintatosan kegyesek -
letörli a cseppeket, majd kacsint feszeset,
törtarany-izzással horgol vállamra csipkét.

Pajkosan lődörög, a Földre fényét hintve,
egyre magasabbra halad a kék lajtorján... -
míg köszönti az ismerősök között orcám,
s csók-szikrákat dobál izgága felhő-tincsre.

Lambrozett Éva 

                                    

Gyönyörű sors

Addig áldd a sorsod, míg van, ki átölel,
ki minden éj múltával veled ébred fel,
ki rád gondol nappal, neked visz rózsát,
s benned látja régvolt, büszke ifjúságát.

Addig áldd a sorsod, míg van, ki szépnek lát,
ki letörli arcodról a könnyek garmadát,
és csókot ad vigaszképp, szelíd ringatást,
hogy felleld benne szívének puha vánkosát.

Addig áldd a sorsod, míg nem vagy egyedül,
míg van ki két karodban, el-elszenderül,
hogy féltett kincsű álmait veled ossza meg,
mert tudja, álmodni is, csak érted érdemes.

 

Kun Magdolna

                                                                      

Száll a madár...

Száll a madár ágról ágra

Kedvesét keresi mindhiába

repül magas hegyeken át

eléri a következő fát

Talán ott vár rá 

kit annyira szeret

szemén könnyek hullnak szerteszét

megvárja még az estét

Eljön a reggel

ragyogó napfénnyel

de nincs Kedvese sehol

az ég is beborul

 

Hiába várja gondolatban

az ég elvette tőle

nem maradt más csak a bánat

Rá többé már úgysem találhat!

Fodor Miklós (hifimiki)

Fényből homályba…

Ó, féktelen öröm, önfeledt kacagás,
ámbrás illatú szerelem-lobogás,
elalélsz, mint napfény, mit éj öle ringat,
tespedsz a homályban – szánod, hogyha pirkad!

Hová tűnt a hajnal vágyébresztő fénye,
szikrázó derűnek, új nap szép reménye,
bódító románca vadvirágos rétnek,
lelket-bilincselő édes madár-ének?

Nem hullik a könnycsepp hegedű húrjára,
feslett rózsabimbó bársonyos szirmára;
harapott holdkaréj sápadtan vánszorog, 
szivárvány kapuján zord vihar ácsorog!

Kerüli a kedély a lelketlen lelket,
nem keres fénytelen homályban érzelmet,
szépségnek, gyönyörnek csillaga lehullott,
kihunyt a tündérfény, szenvedély elmúlott!

                    Filo-csibi

Szívdobbanás

Van úgy, hogy térdre rogyunk a fájdalom alatt,

s ilyenkor lehalkítja szívünk a dobbanásokat.

Lehalkítja, csendre inti, hogy meg ne tudja más,

mily hangos volt benn a könnyes zokogás.

A szív kitartóan vigyáz a gyönge lélekre,

és reményt sugall belé, ha fogytán ereje,

hisz a szív már tudja, csak addig doboghat,

míg a lélek a halál felett győzelmet arat.

A szív az igazi hős, a szív az igaz bátor,

mert ő nem fél az élettől, s nem fél a haláltól.

Csak dobog, csak dobog rendületlen hévvel,

törhetetlen kitartással, Isten kegyelmével. 

Kun Magdolna

Csevegnünk kéne

Ó, nekem semmi se' jut ma eszembe,
pedig vissza-nézni épp ma illene; -
fájni, halódni sok gondolat-sebben,
míg lelkemből a vérem is kiserken.

Tűhegyes emlékek varratot tépnek,
nagyapámat látom, ki egykor délceg; -
régi fényképekről úgy nézett reám,
mint egyenes beszéd mondat derekán.

Tizenhat lehettem, mikor ő elment...
ám Időnk néha oly fátylakat lebbent, -
mikről akkortájt alig gondolkodtunk,
hiszen egyebekben láttuk a gondunk.

Drága nagyikám pedig...ó, én mamám,
annyit bolondoztunk Nálad, a tanyán; -
orgonabokrok, szilvafák, földutak...
nem volt ott helye holmi kiskapunak!

Nyitott térben futott lábam a dombra,
bennem érett meg az eperfa gombja; -
fehérek, s lilák, sosem kegyelmeztem,
olykor zsenge-zöldet ért hasam tetten.

Édesapám, kit legutóbb temettünk...
botlik már szavam, fel kéne ébrednünk, -
nekem száz búból, Neked mélyálomból,
s csevegnünk kéne nagyot a Világról.

Lambrozett Éva