Kun Magdolna verse

                                                                       

                                                                             

                                              Szavak fogságában…

Száműzött leszel, ha a szavaknak teret adsz,
mert a szó kifecsegi a lélek finomságát,
s a világ nem tűri, ha jobb vagy, mint a többi,
ezért elodázza tőled az érzés boldogságát.

Az élet is kitagad, ha hangot adsz a vágynak,
és azon gondolatnak, mi lelkedből szakad,
mert az élet olyan, mint egy hóhérkezű gyilkos,
aki, maga köré gyűjti az áldozatokat.

Hiába tanulsz repülni, ha szárnyad törik mások,
és általuk csapódsz a kiszögezett földre,
s hiába adsz hangot őszinte megnyilvánulásnak,
ha azért kővel dobálnak minduntalan körbe.

Vers, szó és gondolat, mind-mind átok-áldás,
egy gigantikus méretű keresztfeszület,
mely oly szorosan hajlik rá az embervállakra,
hogy azon csak a halál az, ami könnyíthet.

 

Lelkednek fénye...

Lelkednek fénye átölel

nem is enged már többé el,

nem lesznek céltalan napok,

percek évek pillanatok.

Szíved dobbanását mindig

hallom, sosem felejtem el,

örökre a rabod lettem,

édes rabság mindörökre.

 

Fodor Miklós (hifimiki)

Földi menny-világ

                                                                                 

      Földi menny-világ

Hajnali harmat gyöngyfénye csillan,
levélen rezdül, az álma illan,
felkelő sugár mosdatja arcát,
csókolja heve remegő ajkát,
mohón szippantja a cseppnyi cseppet,
viszi magával látni a mennyet.

Harmatos lelkem ne menj a napra,
a perzselő tűz emészti, marja;
féltően vigyázd parányi léted,
ne hagyd taposni csillogó fényed.

Lásd a szivárványt – öleli eget,
mégis eltűnik – csalfa képzelet!

Őrizzed magad, óvd meg a szíved,
a fáklyád legyen meggyőző hited,
annak ragyogjon, ki szépét látja,
tündér-kertednek illatát várja;
meglásd, kinyílik szerelem-virág,
ez a boldogság, földi menny-világ!

                                                                    Filo-csibi

Hangod hallom...

Hangod hallom láthatatlanul,

itt szólsz bennem észrevétlenül,

levetem szomorú ruhám.

Tudom, hogy vársz rám,

távol vagy, s mégis oly közel,

kezed szótlanul átölel.

Egy könnycsepp gördül szemeden,

átölellek csendesen,

s érzem lelked reszket szívemen,

ez már az igaz szerelem!

 

Fodor Miklós (hifimiki)

 

Madár-lelked Nap tüzében

Madár-lelked Nap tüzében

szárnyalhat-e csillagfényben,

Isten kérdi: merre mennél,

magas hegyen átrepülnél?

 Madár szárnyad begyógyítja

szerelemnek szép csodája,

megsebzett tündér-szárnyad

újra repül kedvesedhez.

Újra csókok özönében

szemeidnek szép tüzében

újraéled minden érzés

madár-lelked újra éled.

Fodor Miklós (hifimiki)

Sminkeljünk

Lambrozett Éva verse

                                                                                  

                           Sminkeljünk

         Mindig kell találnunk piciny lélek-sminket,
         hogy finom, rebbenős, súlytalan púderrel
         simíthassuk bensőnk, ha szipog a Reggel -
         mert hasztalan kelt fel vígnak látni minket.

         A ránk száradt éj-maszk nehezen mosható,
         álom-rúzs piheg még a cserepes ajkon, s
         ezeken nem segít odacsapott "zsargon"... -
         csak művészi festék, zsiger-boltból való.

         Ha rendben van a test, derűs színeket fest,
         nem feketét, szürkét, inkább sárgát, bíbort
         és dehogy kívánja, hogy halálra kínozd -
         magad a munkával, ne légy hát gondterhelt.

         Lazán pamacsolj fel szivárványos mosolyt,
         úgy ragyogjon kintre, mintha sejted égne...
         pörkölődve bájjal, bántástól sem félve -
         majd pördülj az Útra, s kacajoddal locsold.

Azt üzente a nyár

                                                                                     

Azt üzente a nyár

Azt üzente a nyár, már nem virít több rózsát,
inkább pipacsvérbe mártja festő palettáját
és pirosban lángoló tűzvirágot fest,
mit fényével világít meg a narancs-kikelet.

Azt üzente a nyár, minden havas ágra
rálibben majd egy színes kék madárka,
és olyan szépen énekelik tavasz dalaikat,
hogy az alvó hajtások is rügyet fakasztanak.

Azt üzente a nyár, most minden csupa szép lesz,
lila színű orgonáktól újul meg az élet,
és szerelem övezi át az erdők zsongó-szívét,
mely szélhúrokon játszik romantikus zenét.

Azt üzente a nyár, soha nem kell félni,
mert amíg ő eljön, úgyis felemészti
azt a csalódásból nyílt bánat-virágot,
melyre milliónyi szempár könnye rácsorgott.

 

Kun Magdolna 

 

Hiába mondtad, ne menjek jobbra...

Hiába mondtad, ne menjek jobbra,
pedig mindig óvtál, talán jobb lett volna,
vágytam egy új világra, új szerelemre,
ám a türelmetlenség elvitt oda,
megtaláltam világom, évek után újra.

Úgy indultam, szabadon,
még egy kislány is várt
szerelmem gyermeke,
meg is szerettem, s mikor végetért
a szerelem, ő is megsiratott engem.

Nem várt senki, újra fogságba estem,
nehezen bírom a súlyt, mi vállam nyomja,
nem mehetek vissza, elmosta az idő.
Jobb lett volna ott maradni,
szerelmem nem elhagyni.

De talán még vár egy új szerelem,
talán kitörök e rabságból,
s megtalálom azt a szívet,
mire mindig vágytam!

 

Fodor Miklós (hifimiki)

Vigyázz a szívre

Óvd azt a sokat dobbant szívet,

mely érted könnyez át minden éjszakát,

és érted fájja napjainak, elfutó éveinek

pilleszárnyon elröppenő időmúlását.

 

Mert a szív kényes porcelán.

Néhány bántó szótól már kettétörhetik,

hisz a szavak súlyának mérhetetlen volta

a szívre terheli nehezékeit. 

 

Így az lassan-lassan megadja magát,

s leteszi kőtömbsúlyú élet-terheit,

hogy olyan könnyed legyen, olyan lebegő,

mint útra kész lelkünk, mikor szélnek eresztik.

 

Kun Magdolna 

 

Madár-lelkem

                                                                

         Madár-lelkem

 
          Madár-lelkemnek szárnyal a vágya
          gyémánt-napfényes öröm-világba,
          azúr-szemű ég,  részegítő nyár
          zengő fénylombok édes ajka vár!

          Csillogó-csábos kék üveghegyen
          repül a messzi felhő peremen,
          mennyei széptől repesve zilál,
          szívében mámor gyönyöre vibrál!

          Gyérül a napnak fakuló fénye,
          repülnek árnyak – madaram vére;
          törötten csüngő szárnya sebzetten,
          álom-tépetten, érzés-égetten!

          Csügged a csönd, borzong a bánat,
          nyög a levegő, bénulnak vágyak,
          ködbe vész a szép, a kéjkáprázat,
          haldoklik remény, alél varázslat!

                        Filo-csibi