Akarok még...

Telhetetlen vagyok – vétkes tulajdonság,

mint, ki eszét veszti, úgy gyűjtöm a morzsát;

örömért, szépségért napestig loholok,

talán a toronyból lélekhangot hallok?

Kevés volt örömöm, néha az is hamis,

nem szenvedhettem még a sajnálatot is!

Ezeregy meséből óh, de sok hiányzik,

éhem, szomjúságom értük kiáltozik!

Sebtében kaparok: mézet a kaptárból,

bódító virágot a tilos ágyásból,

csalogatok szép szót lélek báj-varázzsal,
  magasztalásomat bővítem topázzal!

Égő napmelegben a hűs forrás  áldás,

bénító mély csendben a rigó dalolás;

akarok még áldást, akarok dalolást,

érezni akarok gyönyör-simogatást!

Filo-csibi

Köszönöm Uram!

Köszönöm Uram,

hogy nem hagysz egyedül,

mikor keserv-napjaim

könnybe szenderül.

 Mikor úgy érzem,

oly vékony az a szalmaszál,

amiben hervadó hitem

még oltalmat talál.

 

Köszönöm, Uram,

hogy vannak barátok,

akiknek jósága kezedtől áldott,

és szívedből gyökerezik

az a nagy-nagy szeretet,

amivel minden egyes nap

körülölelnek.

 

Köszönöm Uram,

hogy vigasztalásképp

égig emel még néhány barát-kéz.

Mert e kezek azok,

melyeknek minden simítása,

kitartást és reményt ad

a bizonytalanságba.

 

Kun Magdolna 

 

Magasröptök

Tomboló vér-vihar, mi széttépi szívemet,
oly vadul, mohón árad erekből zsigerbe, -
hogy felfeslik a lelkem foltozott védelme
és megadón behódol, fő-hajtva ím, Neked.

Uralkodj hát rajtam, mint érzelem-tornádó,
ám megértő, szerelmes kegyet gyakorolva; -
ne törtess nagyon, pilledj viseltes karomba,
szelídítsd az erőd, légy szenvedély-dorgáló.

Kihűlt mámor-hamuból szítottad parazsam;
itt didergett bennem, bár néhol izzott sárgán, -
s az a kis melegség, az folyt' égette párnám...
ahogy csak Ámor képes, rejtelmes-ravaszan.

Most (berobbanva Veled) fejtetőn a Világ;
zárkájából széllel száguld öröm-madaram... -
szabad is, boldog is, röpül velem magasan,
innen fentről eltörpülnek vétkek és hibák.

Lambrozett Éva

Törött szárnyak

Valamikor én is a felhők között szálltam,

tarka-barka színű pillangó ruhában.

Nem sértette szép szárnyam a sok borongós felhő,

sem az őszi esőt hulló szelíd morcos szellő.

 

Csak szálltam és szálltam egyre magasabb,

míg el nem értem a legtündöklőbb csillagfalakat,

hogy azoknak tűzfényéből rád áraszthassak

néhány apró gyémántként ragyogó nyalábsugarat.

 

Ma már törött szárnyaimmal csak alant repülök,

ott hol naponta megsebeznek a kemény földrögök.

Ahol naponta megtépáz az a könyörtelen sors,

mely pilleszárnyaimra gyászos-masnit font.

 

Kun Magdolna 

 

Vérző pipacsok

Ha majd elgyengülő lábam

csillagport tapos,

s talpam alatt sem virulnak

vérző pipacsok,

te szedj a rétről vadvirágokat,

hogy beboríthasd vele porsírhantomat.

Mert tudnod kell,

én ott a mélyben is hinni fogom,

hogy a kezed által szedett virág

visszaadja azt,

amit a szív könnyezve, és fájva

a földön hátrahagy.

 

Kun Magdolna 

 

Mint egy dal...

Mint egy dal a szívemben,

mint egy fény a szemedben,

mint egy láz tüze éget,

mint a szárny ami repít,

mint a kéz ami segít,

mint egy illat ami bódít,

mint egy arc ami csábít...

 

Látod ez a szerelem:

pokol és mennyország,

s a  hűség a ráadás!

 

2015. 06. 06.

 

Fodor Miklós (hifimiki) 

Rózsák kőágyban

Vérszínű, korall, tűzpiros, mályva:

rózsák pompája – rózsák kőágya,

gyémánt ajkával fénygömb csókolja,

kelyhüket vérben, tűzben forgatja;

bimbós remegés – bíbor ölelés,

karnevál-mámor – kéjgyönyör sejtés.

Hullatnak rózsás, édes illatot,

koronás ékkel szép káprázatot.

A kőágyon túl tilos más virág;

a tiltott gyümölcs – másik rózsaágy,

 rózsavíz könnyel vágyukat oltják,

izzó szerelmet így palástolják.

A rideg kőfal útjukat állja,

oly messze van az Ő nyoszolyája!

Sápadt-irigyek a vadrózsára,

mert odafuthat, ahol a párja! 

Lila alkonyban a rózsafejek

varázsszín helyett csak akvarellek,

gyönyör-Édenhez némán sóhajtnak,

remény-vesztetten földre roskadnak,

 fényük, illatuk halódó élet,

mézíz szerelmük már fel nem éled,

 hulló szirmukat szétszórja szellő,

vágy-rózsaágyon nehéz szemfedő!  

 

Filo-csibi

 

Éjszakai hold

Nyáréjszaka volt

mikor az ezüstszínű hold

ablakomon át

rám simította

lángcsokorba kötött

ékes sugarát.

 

Mintha tudta volna,

hogy a sűrű könny-homály,

mely átáztatta párnám,

miként tesz sötétté

minden éjszakát.

 

S mintha látta volna,

mily fájdalom lapul

szívem rejtekén,

ott, ahová nem ragyog be

kékes tündérfény.

 

Mert a szív mélyére hullt

vér-itatott könny,

olyan, mint az árny,

sosem lengi át, sem nap

sem holdsugár.

 

Kun Magdolna

 

Van olyan

Van olyan csönd, mely jobban fáj a szónál.

Fölzokog benned, akár az őszi szél,

amikor felszántott rétek közt kószál,

Van olyan hű csönd, mely sírodig kísér.

Van olyan vágy, mely jobban fojt a füstnél.

Édesből fájó-keserűre válik,

szöknél előle, futva menekülnél.

Van olyan vágy, mely gyötör mindhalálig.

VÖRÖS LILIOM

Miféle tűz ez?

Bánt ez a fény. Vakít. Szent lidércláng,

mely csak kínoz, se sosem melegít.

Szöknék előle, ám a fényszilánk

egyre csak támad. Síni kényszerít.

Miféle tűz ez? Milyen ősanyag,

mely ily hévvel szinte csonkig éget?

Szívemhez kapok. Arcomba kacag:

nem ismersz fel? Én vagyok az Élet!

VÖRÖS LILIOM