Mondj egy szót...

Mondj egy szót, szépet:

szeretlek..., ha elérlek,

suttogva, halkan...

Mondj egy mondatot:

Úgy szeretlek Szerelmem,

szívből, igazán!

Mondj el egy mesét,

mit ketten írtunk együtt,

és nincs vége még!

Majd együtt hisszük,

hogy az élet szép lehet,

egymást szeretni!

 hifimiki

Fáj itt benn nagyon

Fáj itt benn, nagyon,

de nincs mit tenni, hagyom.

Hagyom, hogy fájjon,

mert biztonsággal tudom,

mindaddig, míg odabenn

fel-fel sír a szív,

csendes dobogásán is

érzelem hasít.

Ha majd a szív felszárítja

minden egyes könnyét,

s nem maradt helyébe

csak üres közömbösség,

akkor én is hinni fogom azt,

az a kínzó, átkos érzés

többé nem fájhat.

Kun Magdolna

Könnyek

 

 Úgy elrejteném fáradt arcomról

az életkönnyeket
de nem lehet, mert a fájdalom,

mely a szívben benn rekedt,

az akaratnál százszor erősebb.

Így minden kihullt könny
láttatja magát.

Láttatja, hogy szemeimen

hogyan futnak át,

azok a szomorúság szülte

vízcseppkatonák,

melyek naponta megvívják

szív-fojtó harcukat

akkor is, ha már rég elvesztették

a túlélő csatát.

Kun Magdolna

Mindörökre!

Ma a fekete éj eltemette a fényt,
nem várok holnapot, rám szakadt a sötét.

Simogató kezed már nem ad nyugalmat,
de itt zsong halkulón minden kedves szavad.

Tested rám van rajzolva mindörökre,
görcsbe fonva szorít szívem ölelése.

Csendembe kiállt, fáj, sikolt a búcsúhang,
Téged sirat távolban egy templomharang.

Üvölt bennem a miért, sajog a hiány,
álmaim meghaltak életem alkonyán.

Della Maria

Ha elveszítenélek

Ha a sors úgy hozná, hogy elveszítelek,

én megfognám kihűlő, hideg kezedet,

s rálehelném utolsó sóhajtásomat,

hogy elfutó sóhajoddal eggyé váljanak.

Mert, ha én téged elveszítelek,

elhalkul bennem minden lélegzet,

csak egy sóhaj marad, mi arra lesz elég,

hogy hideg kezeinket ne válassza szét,

sem a rá pergő sárga-homok,

sem a sűrű ködbe homályosult

végtelen nagy kék.

Kun Magdolna

Ott leszek Néked

Ott leszek Néked

a legigazibb lélek,

szívbátorító

Nem kell, hogy kérjed,

úgyis mesélek Néked,

altatóm dalol

Melléd is állok

ha meginogni látlak

szerelmesedként

Ott leszek mindig

hol kezedet foghatom

lépted vigyázom

Mi nem változunk

csak lelkünk értse egymást

minden napunkon

Ha megsebez szó,

mondat, lelkedre hajlok

vigaszod leszek!

hifimiki

Csak a lelkem értsd meg

Nem kérem, hogy változz, hisz én sem változom,

csak a lelkem értsd meg némely napokon,

mikor megsebez egy szó és megsebez egy mondat,

mikor túlhajszolt sorsom vállaimon roskad.

Nem kérem, hogy vigyázd minden léptemet,

s azt sem hogy gyermekként fogd a kezemet,

csak akkor állj majd mellém, ha meginogni látszom,

ha sötét felhők árnya libben minden útirányon.

Nem kérem, hogy ringass el, ha közeleg az éj,

s azt sem, hogy altatóként szép mesét mesélj,

csak azt kérem, ha szükséges néhány vigasz-szó,

te legyél a legigazabb szívbátorító.

Kun Magdolna

Egész szívvel

Egész szívem adtam, könnyel, fájdalommal,

mert hittem, jelenléted újult erőt ad,

s az a sors-izzott tűzbélyeg, mely többször ráégett,

ölelő karjaidtól hűs érintést kap.

Egész szívem adtam, hogy éreztessem veled,

a felével szeretni sosem úgy lehet,

mint azzal a végtelen érzésű kiteljesült szívvel,

melynek nagy egésze egy életet temet.

Egész szívem adtam, keserv éveimmel,

s vasbilincsként hordott erős hűséglánccal,

hogy azt el ne téphessék majd más idegen kezek,

lelket nem kímélő magabiztossággal.

Mindent odaadtam, mit valós kincsnek véltem,

amiről sejtettem, hogy tiszta fényt ragyog,

mert tudtam, jönnek helyettem nagyobb fényességű,

félszívvel is hódító álnok csillagok...

Mégis hiszem,

szeretni, csak egész szívvel érdemes,

akkor is, ha belehal az, aki így szeret.

Kun Magdolna

Szemed sugara

Szemed sugara

beragyogja lelkemet

szeretlek Téged

Szíved börtöne

csendes nyugodt otthonom

szeretlek Téged

Kínzó vágyaim

lelkedet simogatják

szeretlek Téged

Édes gyönyörbe

szárnyaló repülésbe

szeretlek Téged

Tűnjön ela bánat

és minden szomorúság

szeretlek Téged

Hangod fájdalma

átsikolt álmaimon

szeretlek Téged

hifimiki

Bújj hát közelebb

Nincs ma a Napnak rontó tűzvarázsa,

de a dermesztő szél boldogan nevet,

míg két hársfaág között meg-megreked.

Idáig hallik pajkos kacagása.

S ahogy kuncog ott, Istenem, az ajkam

mosolyra nyílik, s rajta ringatóznak

az üde, zsenge bimbói a szóknak,

s én csokorba gyűjtöm, hogy neked adjam

Neked... annak, ki nagy kortyokban issza

a szóba préselt vágynak édes borát,

s ki azzal hűsíti lázas homlokát.

Őt vinném mindig vissza, vissza, vissza...

Oda, ahol nincs szomorúság, magány,

hol minden szépségre a Nap nyila hull,

a kacér színesség soha nem fakul

Itt építsd házadat, lelkem udvarán.

VÖRÖS LILIOM