Én Neked
hiszek, nem a világnak.
Elved
nem fonnyadt el soha száron.
A sors
útjai kuszák, silányak,
s Te, ha
kellett, akár lélek-áron
szerezted
meg azt az egy csepp mézet,
melytől
édesült a vágy szívedben.
A szép
szóban leltél menedéket,
csak
benne hittél, konok hitetlen.
Úgy
kábított a vérízű mámor,
Judit,
Márta, Flóra... pazar álmok,
ha Téged
olvaslak, mindahányszor
édes,
meleg illatukban állok.
De hogy
fájtál, ha csalt a képzelet,
és hogy
irtóztál gyászod jajától,
s a
csöndben esténként, hogy éghetett,
hogy nem
jön többé hír a Mamáról.
De
megölnöd magad? Nem. Badarság.
Idehallom
hangod tiszta ércét.
Nincs az
a mélység, az a magasság,
mely
kioltná szavad szívverését.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése