Ritkul a magyar

Esteledik. Szél süvít az éjben,

zokogásától a föld megremeg,

magyar szív harangoz valahol a mélyben

jajt és halálszagú kínkeservet.

Sírjukban forognak a holt Árpádok,

jajuktól zeng a hortobágyi puszta.

Istenem, de sok-sok pogány átok

tépte a magyart, ölte, verte, zúzta!

Tatár, orosz-dúlta Pannonia-vidék,

idegen kéz szétszaggatott.

Szótlan tűrtük, hagytuk, hadd vigyék

azt, mi valamikor hunok gyöngye volt.

Hol régen a magyar reménymagot vetett,

ma dudva nő, kóró, hasztalan gyom.

Mintha rontás ülne e táj felett,

bősz sorsharag magyar vállat nyom.

Istenharag ez? Csúf sorskáromlás?

E lidérc-ült vidéken örökkön csak kín dúl?

Akár átok ez, akár megtorlás,

ritkul a magyar, egyre csak ritkul...

Te, ki sorsunk felől döntesz odafenn,

nem látod néped? Dög-halmokba dűl!

Holtig sajgunk majd? Nem lesz sohasem

magyar szív, mely békésen megvénül?

Meddig fojtod még szíved kényeként

szép fajunk vágyát, hitét, akaratát?

Mindenfelől fázik, éhezik szegény.

Hány csapást mértek rá bősz istenadták!

Kétezer évig annyi magyart nem ölt

sem kór, sem gőg-fajok úri gőgje,

mit amennyi ma hóhérkézre került.

Elpusztul szép fajunk, eltűnik örökre?

VÖRÖS LILIOM