Kövek a vízparton

A Sors folyója bőszen kettészelte

sima élű pengeként a múlt szemetét,

dühét fröcskölve a régi emlékekre

sár, salak lepte be a két part peremét.

Én nem tudom, meddig álltam ott

tűrve, hogy a folyam kacagva harsog.

Mindenfelől haragos örvény tátongott,

nem állták útját sem gátak, sem partok.

Kis kavics voltam a zavaros víz alján,

egy-egy vad hullám olykor felkapott,

s egyszercsak egy másik kavics balján

raktak le a fürge, sötét, rút habok.

Akkor hirtelen rám szállott a béke.

Balzsamot hintő, gyógyvarázsos ujja

úgy űzte messze a rontó mindenséget,

mint aki tudja, nem tér vissza újra.

Karja illatos volt, puha, szűzi ágy,

s míg elébem térdelt híven, ájtatosan,

láttam, amint szemében felizzik a vágy,

rőt tüzében magam hótisztára mostam.

Öle forró kéjű ópium-patak,

melyben új meg új vágyak pokla égett,

s míg a percek köröttünk véstek, faragtak,

mi újra szolgái lettünk a folyószeszélynek.

Új hullám sújt, majd pillanatnyi csönd.

Hideg harmatot sír ránk az esti láz,

s míg végső hitemre újabb sarat önt,

álmom romjai közt kígyóként cikáz.

Mint holt sivatag, mit tar homok temet,

úgy élek azóta is. Közömbösen, vakon.

Minden életöröm hamuvá pernyed,

míg én itt vagyok, Ő a másik parton.

VÖRÖS LILIOM