Kőszirtmagányom

 

Kapaszkodnék. Ujjaim közül

mint szétomló pára, illan el a volt,

az eddigi biztos rejtelemmé züll,

és nyomában szédült, sűrű csend ropog.

A semmit markolom. Őrülten lüktet,

nyirkos faláról méreg-nedű csorog,

és úgy érlelődik körülötte körbe

kőszirtmagányom, mint gránit-kriptabolt.

Magam választottam. S ő vakon követ,

árnyékomként körém feketül,

csak ne érezném, hogy nagy tömeg

emberrengetegben vagyok egyedül.

VÖRÖS LILIOM