Alszik a város. A párkányon vacog
a gázlámpából odatévedt fény,
az ablak mellett állsz tűnődve és hagyod,
csüggjön ott, mint Krisztus a keresztjén.
Hátat fordítasz. Hadd vérezzen el,
úgyis sötéthez szoktatod szemed,
és amíg a magány tenyerére emel,
zsibbasztó bánat fojtja lelkedet.
Ágyba rogysz. Még hallod, ahogy kiált
odakinn a szél egy vérkönnyes rögön,
de az ébrenlét poklából kivált
a halk, mélységes álom, nympheás öröm.
Látsz engem ugye? Álmoddá növök,
ajkadra már csókom tilos tüze ül,
ívként feszülök éjjeleid fölött,
és ott tied vagyok, tied egyedül.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése