Zsémbelő

Már csak szemlélője vagyok a világnak.
Távolról, kispadról nézem a dolgokat.
A Remény halódva, sorvadtan fosztogat,
bajtárs'ival együtt ön-poklommá váltak.

Aszott, satnya képük felkiáltó (bűn)jel,
szemük szurok-szín lyuk a keserűségen;
becsaptak azzal, hogy hűségük tűnékeny
sosem lesz, míg égek derűvel, víg-tűzzel.

S derűm izzik, igen, boldog, mert lehetek;
levegőt kaphatok, vérem fűt, kanyarog.
Hálát a Menny felé, s minden-felé hagyok,
nyújtsd értem a Karod...Tejútnak eredek,

igaz, kedvem csügged, esélyem elfogyott.
(Ülj le inkább vándor Vég-re fordulóban,
siralmas kottádon hit-szegény a szólam;
csonka-dallamsorod foghíjasra kopott.)

Már csak gyönyörködöm mások erejében,
figyelem kispadról mért zajong a világ...
mint szakadnak gátak és ütköznek viták, s
azt, ahogy tántorog visszhang-nevetésem.

 

Lambrozett Éva

 

Árnyék

Fény akartam lenni,

de csak árnyék maradtam,

ott ahol egy másik szívet

hőssé avattam.

Most árnyékként

követem a fénynek nyomdokát,

hogyha egyszer elsápadna

szivárványos éke,

megértessem véle,

az árnyék is azon úton jár,

ahol csillagokba szédül

minden fénysugár.

Kun Magdolna 

Két karod átölel

 

Két karod átölel,

ugye nem hagysz el,

tűz a Nap, Hozzád vágyom,

minden éjszakámon,

 

minden könnyes nappalon,

s ha helyem nem találom,

újra Rád vágyom,

drága lényed megtalálom!

 

Fodor Miklós (hifimiki)

 

Boldogtalanok

Akiknek az Isten érzőlelket adott,

soha nem lehetnek földi boldogok,

hisz az érző lelkek mindig másnak adják át

a mosoly ajtajának gyémántos kulcsát.

 

Kiknek Isten hű lelket adott,

könnyekkel siratnak minden tűnt napot,

mert tudják, oly messze szállt az a kék madár,

amely a boldogság útján párosával jár.

 

Akiknek az Isten, jó lelket adott,

azok csak igazán a boldogtalanok,

mert alázatos szolga lelkük sosem lenne képes

más szívéből kilopni az élet adta szépet.

 

Kun Magdolna 

 

Fáradt dobbanás

Mint ki haldokolni készül, úgy lüktet szívem,
mintha meg-megállna benne a fáradó ütem,
mely oly sok éven át, tartotta magát,
s őrizte ritmusának nesztelen zaját. 

Mi lesz velünk szívem, ha nem dobogsz tovább,
ha mindketten feladjuk az élni akarást,
és csendben állva várjuk, hogy az őszi szél
átlibbentsen minket az idő kerekén.

Miért van szívem, hogy minden érzésünk
akkor teljesül ki, mikor elmegyünk
és akkor értékelik ön-mivoltunkat,
mikor temetői csend vigyázza örök álmunkat.

Miért sírunk szívem, miért könnyezünk,
régi, boldog érzést miért temetünk,
hisz oly sok idő telt el, míg megtanultuk azt,
hogy az élet csak egy röpke, múló pillanat.

Kun Magdolna

Akartalak...

Mindennél jobban,
mindenkinél jobban.
Megtalálni, felfedezni,
szeretni. Veled lenni, megélni
az életet. Akartam. Akartalak.
Aztán mást is akartam.
Felejteni. Nem szeretni.
Elveszíteni az úton, nem
gondolni rád. Soha, soha,
soha. Soha nem tudni rólad.
De nem lehetett. Nem lehet.
Felejteni, nem szeretni,
elveszíteni. Csak egyet lehet.
Megtalálni. Újra és újra és újra.

újra

                                                                                                                                             Szeretni.

Csitáry-Hock Tamás

 

Bejegyezte: VÖRÖS LILIOM 

Egy perc csupán...

Megint hajnal. A parkon át

valami illat száll felém,

orromba kúszik, ó, galád,

ha tudnám, vagy ha érteném,

mit mond e szusszanásnyi csend,

melyik e bódító virág,

talán csak a fülembe cseng

a hang, vagy régről visszavág

egy múltba fulladt, halk hiány…

De felemel (mint nincstelent

a lesz talán…) e szép nyitány,

a hang, a fény, a lent, a fent

most fogva tart. Egy perc csupán

míg átérek az édenen,

s az utca túlsó oldalán

már nyoma sincs, csak érkezem.

Nagy Ilona

 

Szógyermekem

Mélyemben lüktet, hasít akár a kés,

fojtogat, megkínoz kegyetlen vadul,

s míg egyre intem a sajgó szenvedést,

ő vergődik, mint ki sosem szabadul.

Hosszasan vajúdom, világra hozom,

könnyes tekintettel borulok fölé,

áldott szülőként tenyeremen hordom,

s míg én övé vagyok, ő mindenkié.

VÖRÖS LILIOM

Szökik a szép

Búcsúzik a szép, a rút itt marad,

bennem a fonák hű társra akad.

Sóhajnyi fények, röpke örömök

ívelnek hídként éveim fölött;

oszlopként tartják a sehol-semmit,

nihilt-ölelő rossz perc ezreit.

Mint fuldoklónak görcsös fogása,

szorítom szépet a maradásra.

Vacog lelkemben a fény-pillanat,

a rúttól reszket, árny-élte apad,

elvágyik tőlem öröm-országba,

boldog életek szép otthonába.

Gyér a tündöklés, nőnek keservek,

monoton órák, egyhangú kedvek,

fonák lelkemből kiszökik a szép,

roskatag a híd, létem a nemlét.

  Filo-csibi

A szökevény

 

Ligetünkön túl az ég sebes árja

egyre dühösebben örvénylik, habzik,

vad haragja a várost körbejárja,

s a lombhidak alatt földig meghajlik.

Járdához simulva kúszni kényszerül,

de tovább robog. Majd megáll. Megdermed.

Egy meredélyhez ér, ám ott felpezsdül,

s újult erővel friss haragra gerjed.

Új utat vág magának. Át a csenden,

mint kinek ereje végtelen, örök.

Mígnem észrevesz. Megáll velem szemben,

majd eltűnik a hárs árnyai mögött.

 

VÖRÖS LILIOM