Őszölő

Az alkonyokba nyúló rémület
feszít, hogy újra, újra nélküled
találnak őszi-szürke reggelek,
s már nem veled, jaj, többé nem veled.

Az ablakon a fény ragyogja még
lassú dalát, utolsó énekét,
kezemre folyva emléklángjait,
s te nem vagy itt, jaj, többé nem vagy itt.

Búcsú a csend, kimúlt madárdalok
trillái közt augusztus andalog,
érzem, az ősz szívemből mint vesz el,
s te nem leszel, jaj, többé nem leszel.

A barnuló avar vad illatán
varázst ígér a kerge sarlatán;
tánclépteid a szürke földuton,
s már nem tudom, jaj, többé nem tudom

feledni azt, hogy volt egy tiszta nyár.
Megélni úgy, hogy nem jön vissza már,
a fénye bennem többé nem ragyog, 
magam vagyok, jaj, úgy magam vagyok.

Hepp Béla (a _Léb)

Útravaló gyanánt

Dalolj, Költő, mint ajzott ideg

pengesd húrodat,

adj új hangot a nagy semminek,

gyásznak s nyomornak.

Dalold, Költő szíved ütemét,

mely tilt és tagad,

odakünn a lelkek csöndje véd,

ott leszel szabad.

Dalolj, Költő, hadd zengjen a húr,

sírjon, mint a szél,

s ha a rívás ezer szívben túr,

igazat beszél.

Kínod kelyhét egyszerre idd ki,

mint kit sújt a vég,

mint, aki kész szívet fojtani,

s dalod hadd vigyék.

Dalolj, Költő, dalolj szerelmet,

derűt és reményt,

s én ringatózok majd, mint gyermek

szavad melegén.

De ne feledd, a míves szavad

menten elszárad,

ha halk sóhajodhoz nem tapad

igaz alázat.

VÖRÖS LILIOM

Honnan ez a tűz

Honnan ez a tűz, mi belőled árad,

s honnan az a másik, mi bennem lobban fel,

mikor ölelő karodban testem felparázslik,

s villám ért gallyként üszkösödik el.

Honnan ez a vágy, mi őrületbe kerget,

s ébredésre hívja azt a szunnyadó erőt,

mely néha-néha alkonylázban reszket

az elrohanó élet múlása előtt.

Honnan ez a szív, mely érzelemmel dobban,

s dallamként lükteti vérünk ritmusát,

azt a hangos ritmust, ami elhalkul majd lassan,

ha bilincset szakít az összetartozás.

Kun Magdolna

Szeptember végi gondolatok

Már hamvadva égnek a szívtáji lángok,
és füstkormot szitál a szunnyadt parázs.
Hószínűek lettek a csókok, s az álmok,
miket forró nyár helyett, tél ölel át.

Már ködkönnyekkel sír a dérezüst élet,
és harangszót kondít a hűs őszi szél,
mit nem kísért többé madárdalos ének,
sem felhőkön bóklászó vágy-szenvedély.

Már hamisan csendül a sors írta dallam,
kilopta szívünkből a mesés varázst,
mely vigaszt adott, mikor felsírtunk halkan,
és lelkünket az éj árnya fonta át.

Kun Magdolna

Várakozás

Nehezen telnek a percek, mikor várlak.

Talán mert igazi boldogság az,

ha karjaidba zárhatsz,

s forró csókod ajkamon izzhat,

megperzselve szívem,

mely annyiszor, de annyiszor

mélabúba roskadt.

Tudod, az élet számomra

csak veled élhető,

de bárhogy szeretném,

el kell viselnem,

hogy nem lehetsz más nekem,

mint lelket felüdítő, szívet melengető,

ünnepnapi csodát hozó

álom-szerető

Kun Magdolna

Szelek szárnyán

Ne szeress túl senkit,

mert ha magadra maradsz,

a megsemmisülésbe

bele is halhatsz.

Hisz bármily hévvel ég

szívedben a láng,

jöhet majd egy új,

jöhet majd egy más,

ki ellobbantja benned

az éledő parázst.

S akkor csak állsz-állsz

koromfüstös szívvel,

és szomorúan nézed

könnyeiden át,

hogy száll szelek szárnyán

messze tőled el

a csonkjaira porladt

tüzes lobogás

Kun Magdolna

Körforgács

Más ma a fény, a földön hosszant
nyúlik az árny, és újból bosszant
kerge levél, és hajnali pára,
hajlik a füst, hajlik karikára,

őszi esők, és hosszú esték
árnyai csendem megkeresték,
nincsen időm, és kellene pár „a”,
hajlik a füst, hajlik karikára,

sorba rakom a nyárból feslett
képzeteim, egy rút, egy fess lett,
összecsukom, rázárul a tára,
hajlik a füst, hajlik karikára,

kincs, neve nincs, s a bújó árnyak
ráncnyi időkre visszavárnak,
görbe tükör, új nemrég ára,
hajlik a füst, hajlik karikára.

Hepp Béla (a_Léb)

Csillagtalan

Lengő híd vagyok
lélekszirtek között.

Mint sóvárgott halálom,
úgy vonz a mélység.
Útvesztő árkom
magam alatt ásom,
míg egy nap majd
végre betemet az Ég.

Stációkon szállva
maradtam örök árva.
Létzuhanásom olykor
megállt és kifeszült
a szeretetlenség fölött.
A vágyak még fájnak
a józanság rideg falai között.

A nagy szavak üregében
hol a gondolat elmereng,
kábultan visszacseng
minden hűtlen ígéret.
E tébolyult hangzavar
szétmossa a halálig
készülő képet.

Miféle létezés ez?
Agyam megoldatlan egyenletek
képleteivel harcol.
Sárból vagyok és viaszból.
Sohasem ismertetek.
A mosoly csak vágyak
testtelen szárnyalása.
Ez, ez az űr itt belül,
mi sziklaként feszül,
csak ez lehet önnön
magamnak mása.

Rongyos emlékek
lebegnek a légben.
Én már oly sokat
vártam és reméltem.
A gyökértelenség ellenszegül
minden hitnek és érvnek.
Utam fölött a csillagok is kitérnek.

Reinkarnációs botlásaim
büntetőlapjai égetik a markom.

Ha meghalok,
a semmibe véssétek az arcom.

Arany-Tóthh-Katalin

Búcsút int a nyár zenés vers

A vándormadarak útra kelnek
lesz még tavasz, lesz még nyár,
a bús gondolatokat űzd el,
ne fájjon a szíved, mert a halál,
még nagyon messze jár,
még sok dalt dalol Neked
az énekesmadár, s a szeretet
sem hagy el, Hozzád bújik csendesen,
ha bánat éri szíved.

 

hifimiki
 

Lassan búcsút intünk a csillagfényes nyárnak,
s követői leszünk az őszi hervadásnak,
ami oly keserű érzés, így alkony idején,
mikor fáradt már a szív, és semmit sem remél.
Én is nagyon fájom, hogy véget ér a nyár,
s messze délre száll minden gólya pár,
mert tudom,
mikor a vándormadarak messzi útra kelnek,
valamit lelkünkben mindig összetörnek.
Sajog bennem is az a bizonyos tudat,
hogy utoljára látom-e a rétvirágokat,
s utoljára érezhetem azt a kócos langyszelet,
mely arcomba fújja a homokszemeket.
Én minden évszakot nagyon szeretek,
de bennem véreznek el az őszi levelek,
s bennem halnak el azok a bús gondolatok,
hogy egyszer én is, én is meghalok,
s akkor hiába a tavasz, és hiába a nyár,
szép muzsikát már nem fütyül nekem
több énekesmadár.

 

Homály takar

Leszállt az este. A fészkek alatt

a fecskék is ritkában köröznek.

Az ég korma szárnyaikra tapad.

Nyoma sincs a nappali örömnek.

A liget hallgat. Csak egy-egy szellő

fésüli át a hársak ágait.

A heges közöny testesedve nő,

s mint dombon az árny, aláhanyatlik.

Szívem is megáll. Lepihen szépen.

Még lüktet benne ugyan hajszálér,

de várja a hajnalt. Langy fényében

öröme mindig, mindig visszatér.

VÖRÖS LILIOM