Vétkeztem

                                                                       

       Vétkeztem

Óh vétkem, vétkem, igen nagy vétkem,
későn sirató – vétettem léptem,
elpazaroltam gyémántszív-lelkem,
menny-szép kertemben dudvát neveltem;
nemes gyöngyömből nemtelen kő lett,
fénylő szememben fakó a könnycsepp!

Epedve hívtak éji zenére,
suttogó holdfény varázs-igére,
pirkadat-szépre, lángrózsa napra,
langymeleg zápor suttogó hangra,
bíbor alkonyi vágy-igézetre,
szerelmi mámor kéj érzetére!

Fantom győzelmem taposta szépük,
legyűrte büszkén a szenvedélyük.

Diadal-ívem sohase szeret,
sohase szenved, sohase nevet,
hallgatag kőhegy, néma, szenvtelen,
átkozom vétkem, fájlalom tettem.

             Filo-csibi

Fodor Miklós verse

                                                                          

                                                                           

       Te légy…

Te légy hozzám közel,
mert érzem szíved dobbanását,
látom szemed villanását,
időtlen percek veled. 

Hallom hangod bársonyát,
szerelmed hozzám ér,
ez mindennél többet ér,
két karod engem ölel át,

a Nap még ránk ragyog,

jönnek még holnapok,
jönnek még éjszakák,
édes drága szép csodák.
Nem múlunk el nyomtalan,
szerelmünk halhatatlan,
egymás kezét fogjuk,
leszünk még boldogok.

Csillag-vándor

Egykor én is olyan voltam, mint egy drágakő,

mit körbe-körbeölelt az a bűvös bájerő,

mely magához vonzotta a csillagok porát,

hogy fényükkel beragyogja szemed bogarát.

Egykor én voltam szemeidnek világító fénye,

hogy el ne tévedhessél az élet sűrűjébe,

mert aki egyszer is eltéved, az nem talál haza,

így úttalan utaknak lesz csillag-vándora. 

Kun Magdolna

,

Álljuk a vihart

A pogányok ura ma nagy port kavar,

hogy azon át ne lássanak a vaksik,

s bár az a por az egekig magaslik,

még küzd ellene egy maréknyi magyar.

A félhomályban bújnak egyre összébb,

lerázva magukról szitkot, megvetést,

s úgy igyekeznek, mint pólya a kelést,

hogy karjukkal e földet megkötözzék.

Jaj, ha érted e szót, vidd, vidd el a hírt,

ellenségünk már magyar földet arat,

s hogy a pénzsóvár, úri körme alatt,

kosz, piszok helyett nemzetünk vére nyílt.

Adjátok át, terjedjen szájtól szájig,

hogy csöndes gyilkosként ólálkodik itt,

s bár közénk vegyülve sárgultan lapít,

mi kitartunk, és küzdünk mindhalálig.

 

VÖRÖS LILIOM

Tündefény

Lambrozett Éva verse

                                                                          

                                                                             

        Tündefény

Csendesedik már az Este,
rét-alkonyán madár se jár; -
erdő mélyén, ösvény végén
lépted-nyoma lomhán bevár.

Íriszemben iránytűvel
fordulok a kopott útra; -
sárga pilács, telve tűzzel
világít, míg meg nem únja.

Kíséretem... néhány sóhaj,
kevés ábránd, mit elszórtál; -
zsivány mosoly, iramló zaj,
köröttem mind buján lófrál.

Dalolom a boldogságom,
dalolom, hogy Itt várnak rám; -
dalom átcseng hét-határon,
duhaj dombok vásár-napján.

Minden felhő nekem borong,
ha kékebb lesz, csak miattam; -
rajtam kívül nincs, ki bolyong,
s látom arcom egy Csillagban.

Álmot alszik már az Este,
levél horkol, szusszan Éjjel; -
ám szerelmed (amott távol)
tündén csábít, szenvedéllyel.

Teremt/ő

Sír, mint aki eszét vesztette,
s tépve haját döbbenten látja:
tűzben ég el, forrva, zihálva;
az Ég-kapu meg sarkig tárva -
és hite száll vissza, Istenbe.

Eljött a vég vagy épp a kezdet,
szemén zsalu, rengeteg évrács;
lélekdeszkát zörget a vészlánc,
koppanása misztikus kéjtánc -
míg veri a nyomasztó csendet.

Éles fények csúsznak a testbe,
átlátszó lesz egy szürkés halott;
ki addig csak súlyokat kapott,
most szél-játék pernyévé aszott -
és könnyedén szállingóz Fentre.

 Lambrozett Éva

 

(2015. június)

 

Sírd el könnyekkel

Amit a szíved nem bír el, sírd el könnyekkel,

hadd könnyüljön lelked, hadd könnyüljön tested,

mert ha kínzó fájdalmad túl mélyre gyökerez,

az élettel szemben te leszel a vesztes.

 

Így bármily nehéz is küzdeni a sorssal,

gondolj arra mindig, hogy jöhet olyan nap,

mikor az a nap elfeledtet minden fájdalmat,

ami a szívedben vérző nyomot hagy. 

 

Kun Magdolna

Színek

Piros, a pipacs,

a szerelem színe is,

tüze lánggal ég.

 

A kék, tavaké,

az óceánoké is,

az égbolt is kék.
 

A zöld, szemedé,

a levél árnyékot ad,

zöldbe pompázik.

 

Barna, fa színe,

a százéveseké is,

túl élnek minket.

 

Sárga, a Napé,

örök fénye átölel,

nem hagy soha el.

 

Fodor Miklós (hifimiki)

Anyám rózsa volt

Anyám a legszebb rózsa volt, mit valaha láttam,

mert élénk szirmában benne volt az élet,

s benne volt minden szépség, öröm, fájdalom,

ami sok-sok embert érző szívűvé tett.

 

Anyám szerényen virult a többi rózsa között,

senki előtt nem kérkedett hiú ékességgel,

mert tudta, hogy szépsége az-az Isteni jutalom,

mely elhervad majd az idő végeztével.

 

Így ősszel, mikor anyám lehullatta szirmát,

sorfalat állt előtte az összes többi rózsa,

mert anyámat tudtán kívül felemelte Isten

a szerénységet tündöklő királynői trónra. 

 

Kun Magdolna