Elrendeltetett

Valóra fájtalak, bárhogy nem akartad,

hiába mértél végig gúnyos-hidegen,

hiába arattál százszor diadalmat,

a győzelem zászlaját ma én cipelem.

Én lendülni, szállni, röpülni termettem,

ne kérdezz hát folyvást, "Miért ölöd magad?".

Nem zuhanhatok eléd szárnyaszegetten,

mert ha lelkem meghajol, megkötött marad.

Nem fogsz soha engem közönnyel takarni,

és bujdoshatsz is akár, én rád ismerek.

Meredek gőggel fogok hozzád tapadni,

mert azért vagy, Sors, hogy beteljesítselek.

 VÖRÖS LILIOM

Soha ne írj!

                                                                      

                                                                             

                                                            Soha ne írj!

Soha ne írj lelkedből,
sem dalt, sem verseket,
mert az élet méltánytalan,
s halálra sebez.

Soha ne ejts mások előtt
féltett szavakat,
mert jön, aki majd megmásítja
gondolatodat.

Tartsd magadban érzéseid,
ne higgy senkinek,
mert bizalomban ismered meg
ellenségedet.

Szeretlek

 Szeretlek, mint földet az ég,

ha hű szerelmed tüze ég,

Követlek, mint Hold a Napot,

mikor zöld szemed rám ragyog.

 

Szeretlek, mint hívő Istenét,

ha hitem elveszett már rég,

fájdalmam az egekig ér

elveszített kedvesemért.

 

Fodor Miklós (hifimiki) 

Féltékenység

                                                                  

                                                                                

          Féltékenység

Fáj, de nem sírok – ez szemeim párája,
a zöldszemű szörnynek féltékeny prédája;
fanyar a csók íze, hideg az ölelés,
édes az álom, de keserű ébredés!

Megy a nyár, jön az ősz, messze száll a madár,
másképp fest a világ, mást dúdol a szél már,
új álmok, új vágyak borzolják lelkemet,
kóstolják szívemet, keresik kedvemet!

Hátratekintek, egy búcsúszó a múlttól,
szorongat egy emlék, kínzó érzést sulykol;
dehogy féltékenység, dehogy a szerelem,
csupán a nyugvó nap szépségét könnyezem!

                                                              Filo-csibi

Úgy lüktetsz...

Fodor Miklós verse

                                                                             

                                                                            

          Úgy lüktetsz...

           
           úgy lüktetsz szívemben,
           mint tavaszvirág reggel,
           mikor felkel a Nap
           izzó szenvedéllyel,

           úgy hallom hívó hangod
           rejtett dallamát,
           ahogy rám talál
           magányos éjszakán,

           úgy érzem simogatásod,
           ahogy hozzám érsz,
           mintha mennyben járnék,
           fenn a fényben Rád találnék,

           úgy várlak, mint hívő a Messiást,
           örök hittel, alázattal
           csillagragyogásban,
           sosem múló szerelemmel!

            2015. 07. 22.

Végtelen kézfogás

Szeretném fogva tartani a kezed,

s úgy átlépni veled az időtengereket,

hogyha megérkezünk abba a boldogabb világba,

minden érző lélek örvendezve lássa,

mi vagyunk azok, kiknek égen-földön is

ugyanolyan erővel bír ujjuk szorítása.

Mert az, aki e földön hűséggel szeret,

az haláláig szorítja azt az Istenáldott kezet,

mely vigyázott rá, óvta, simogatta, védte,

akkor is mikor még ifjú volt az élte,

s akkor is, ha majd dérezüst haját

örök-télben lengedező szél borzolja át.

Kun Magdolna 

Egyszer könnyebb lesz (?)

                                                 

                                                       Egyszer könnyebb lesz (?)                                                       
                                                                              

      Meddig van illata a csalódásnak
      s meddig érezni a fájdalom ízét -
     vajon lesznek-e ezek különváltak
     a szívtől, mint elillanó veríték?

     Izzadtságszagú, kiábrándult hitek
     bűzösebbek a rothadó tetemnél -
     s keserű napok hangulata piheg
     addig, míg a kaotikus fejben fél.

     Zaklatott a vér, aludni képtelen
     a küszöbön álmot hozó manó áll -
     és álldogál hajnalig hűen, lesen
     ajándéka szenvedés markába száll.

     Majd sikításra eszmél fel a lélek
     félig ébren, félig odaát csapong -
     elnyeli a kín, már nem fáj az élet

     ezentúl égből font kötélen jajong.

 

               Lambrozett Éva

Napszél

A Napra ült egy reggelen,
úgy döntött, cseppet megpihen
az Isten adta, jó meleg
kabát nélküli reggelek
aranyló pátoszában,

a Napra ült, és ott rekedt,
idézve színes éveket
lehunyt szemekkel látogat
felizzó, édes álmokat,
körötte száz bogár van,

a Napra ült, koncertterem
lett a lépcsőnyi végtelen,
dalolnak, húzzák szárazon,
s ő túl van, túl van már azon,
hogy dal legyen a nyárban,

a Napra ült, s most szürke folt
emlékszik rá, csak ennyi volt,
fölötte páraként remeg
egy sóhaj; úgyse’ értelek,
pedig varázslat, érdekel,
hogy föld leszel, felhő leszel,
vagy vádló álom-árnyam.

 

 Hepp Béla/aLéb: Napszél

 

Soha ne add fel

                                                                      

Soha ne add fel

Soha ne nézd vándor,
mennyi van még hátra
abból az útból, amit lépned kell,
csak halad-haladj bátran,
ha megroggyan is térded,
ha minden hited, minden álmod
hiú reményt képez,
mert nem adhatod célod
mindaddig, míg meg nem leled
azt a túlontúli üveghegyet,
hol életvizű forrás pezseg,
vég nélküli létet.

 

Kun Magdolna

Mindent, vagy semmit ?

                                   

                                    

Mint pásztortüzek fekete éjszakán:
kigyúlnak mécsesek az égbolt teraszán,
a csillag-miriád tündöklő tengere
varázsló a szívnek, ha lángol szerelme.
Égig érő hegyek, rét minden virága,
gyöngyöző vízesés áradó forrása,
szózatos madárdal, rózsáknak özöne,
mézédes szavaknak igéző gyönyöre;
ölelném magamhoz, csókolnám Ámorát
az egész világnak örömét, mámorát!

Vagy mindent, vagy semmit: rapszodikus lelkem
a nagy mindenséget vágyja képzeletben.
Óh, pedig mily csodás: harmatcsepp levélen
vibrál a szivárvány ezernyi színében,
kíváncsi napsugár vetül a felhőre,
átaranylik rajta, piroslik szeplője;
apró kis nefelejcs bájosan vágyra hív,
hajnalnak csillaga csábítón rám kacsint.
Csak egy szót kedvesem - szeretsz-e igazán,
nem kell a nagyvilág, elég egy szál virág!

             Filo-csibi