Taníts meg...

Taníts meg, hogy szól messzi nyári dal,
és lepketáncba szédülő varázs,
a hajnalokba vesztett bájital,
csepp méreg az, miért is lenne más,
mákony-álom, színes szédület,
taníts meg engem élni nélküled...
 
Taníts meg újra látni fényeket,
kék-arany mezőkbe ringó zöld falat,
szirmok színébe festett lényeged
szemembe égett szerte-pillanat,
sorba hajtom röpke képüket,
taníts meg engem élni nélküled...
 
Taníts meg, szikrát hogy szór fenn az ég,
a nyári éj az űrbe hogy szakad,
s hogy nyitva várja fönn a messzeség
az álmaim, de szállni nem szabad,
díszlet, sok száz sárga fényű Led,
taníts meg engem élni nélküled...
 
Taníts meg, még enyém a városom,
a kert, a ház, az árokparti gaz,
az út, a híd a lassú Rákoson,
s hogy itt szakadni lesz talán igaz
kínban vágyva messzi, szép tüzet.
Taníts meg élni, lenni nélküled.

Hepp Béla (a-Léb)

Serkenő magként

Kókad a tél. Már itt-ott áttetszik

jégzománcán az eleven élet,

valami istentelen láz feszít,

valamitől ébredez a lélek.

Hegedűmnek újra rezdül fája,

bár nem is oly rég néma volt. Fázott.

Jéggé fagyott, csöndtől zsibbadt bája

elfojtott könnyek savában ázott.

Ma őrjöng a szívem, hát rikoltson,

mint kövek közé szorult búzamag,

rozsdálló láncát vígan kioldom,

fusson, tán így a télen túl szalad.

 

VÖRÖS LILIOM ..

Én még éltem ott vers zenével

Megelevenedtél, hogy ne csupán ákombákom rajz legyél, amit gondolatgyerekeim készítettek rólad...minden porcikádat más színre festették, alakod napról napra váltakozónak látszik. Körülszaladoznak és neveddel bukfenceznek át hónapokat...mostanra kiradírozott körvonalad mentén valósággá rajzollak.

Moha

Cím nélkül

Tetten értelek, ahogy átosontál nyitott ajtóimon, benyitottál a rejtett szobák hitehagyott magányába...láttam szemedben az ellobbanó idők visszaemlékezését, majd elrohanó árnyadtól elaludtak termem lélekgyertyái...a nap első sugarai megkövesítették bennem éjjeli látogatásod izzó nyomait. Csak így lehettél mindörökké enyém.

Moha

Baranyi Ferenc Őrangyal

Mert féltelek

 

Utcákon, tereken fogom a kezedet,

mert féltelek, mert szeretlek,

s mert tudom,

nem tarthatlak magamnál örök életre,

ha sorskönyvünkben nem úgy lett meg írva,

hogy egy időben léphetünk majd

a halhatatlan nagy útra.

 

Ezért míg tehetem, fogom a kezedet,

és szorítom-szorítom, hogy ne lazuljon meg

az a szoros hurok, melynek erőssége

szívem és szíved élet-lüktetése.

 

Amíg szívem legmélyén

biztonságban tudom szeretetedet,

addig fogom és szorítom

áldott kezedet.

 

Kun Magdolna

 

A lélek gazdagsága

Csak lelkedbe gyűjtsd a szépet,

lelkedbe, mely útra kel veled,

ha majd a nagy folyón a révész

kérés nélkül átevez veled.

Csak lelkedben keresd földi gazdagságod,

s a másoktól kapott szeretetedet,

mert hidd el, csak a lélek őrzi meg,

azt amit a szív föld mélybe temet.

Kun Magdolna

Ibolya

Észrevétlen vagy,

egyszerű kis virág,

de, mikor szirmot bontasz

feléled a világ,

mert tavaszba öltözteted

a szép természetet,

és elbűvölöd kékségeddel

az emberszíveket.

 

Nyílj, hát és virágozz

kicsi ibolya,

lopd a tavaszt,lopd csak

nyári álmokba.

Hadd süssön ránk újra

a napfény melege,

hogy kitartással bírjon

a lélek ereje.

 

Kun Magdolna

 

Örök virágzás

Ne hidd, hogy a halál szétválasztja azt,

amit a földi szerelem kivirágoztat,

mert annak, ami földi érzésből fakad,

még a halálban is gyökere marad.

 

S aminek gyökere marad,újra kihajt majd,

 akkor is, ha homokföldje a másik túlsó part,

hisz a másik túlsó parton is rügyet bonthat az,

amiben egy egész élet, érzés-nyomot hagy.

 

Kun Magdolna