Bár még fehér kendőjével integet a táj,
egy rügy pólyájában már szöszmötöl a tavasz,
a mennybolt is ezüstlő virágszirmot havaz,
és minden szirom puha, akár az asszonyszáj.
Már egyre átlátszóbb és vékonyabb az árnyék,
s a barázdák ölében már feszül a magház,
a kerge szél is édes illatokra vadász.
Melengetni készül a hótól zsibbadt ágyék.
Ezer hold pipacsot vet nem soká az Isten,
s ott, hol eddig zúzmara-virágok sarjadtak,
a mezők rőt tüzében lázaktól dagadnak.
Új csodák élednek. Lesz megint mibe hinnem.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése