Még görgetem magam előtt az életköveket,
de minden újabb lépés egyre nehezebb,
mert rakoncátlan szívem fáradt lüktetése
már nem elég a hosszú út célba érésére.
Noszogatom, biztatgatom, jó lenne, ha még,
felügyelné kicsikét a lélek védelmét,
és úgy vigyázná azt, mint önnön dobogását,
melyre vérrel rótták rá az élet elmúlását.
Nem tudom, buta szívem, hallgat e még rám,
vagy szökött utasként ül a halál vonatán,
s arra indul majd, amerre könnyes pára fájja,
árnyék lesz a fény végső állomása.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése