Mert kell a szép

                                                                               

Az élet telis tele van apró tündérbájjal,
virágokba rejtett pillanat csodákkal,
olyan varázslattal, mit csak az vesz észre,
aki szeretettel bújik a természet ölébe.

Mert a természet ott ébreszt tavaszillatot,
ahol gyöngyszemnek látják a könnyes harmatot,
ahol rangot kap, és elismerést minden vadvirág,
az is, amely gyom közé sírta be magát.   

Hisz a szép bennünk van, lelkünkből árad,
mi hordozzuk magunkban az az iránti vágyat,
csak szív kell hozzá, érző szív, s boldog én tudat,
mely tenyerével simítja a fűhajtásokat.

 

Kun Magdolna

 

 

Örökkön örökké

                                                                             

                                                                          

Örökkön örökké – halálom napjáig,
ígérem hűségem – a lelkem hamváig,
szomorú gyászomat – míg élek, hordozom,
nem kell más énnekem – szerelmem, fogadom!

„Vágykeltő, szép nő vagy, ne gyászolj sokáig”;
„engedd, hogy legalább néhány év hosszáig”,

„ó, azt sem engedem, gyönyörű kedvesem,
csak addig, míg látod sírhantom nedvesen”!

Temetés véget ér, gyászolók távoznak,
bánkódva sajnálják özvegyült társukat;
másnap az özvegy ott görnyed a sírhalmon,
a hantot legyezi, hogy gyorsan száradjon!

                                                                      Filo-csibi

 

Mint ki fényt lop

 

 

A hajnallal együtt osontam el.

A mező még aludt. Nyugodt álma volt.

S mi néztük egymást párás szemekkel,

mint az örök-árvák, szolga angyalok.

Egy szót se szóltunk. Lelkünk se mozdult.

Néztük egymást, mint megbékült halottak,

s amíg mi a csöndet dagasztottuk,

a holt peronon kányák civakodtak.

Így húztak el felettünk az órák.

Vonatom, akár a favágó fejsze,

csattogtatta folyvást altatóját:

"ha elmegyek, vajon fájsz-e, felejtsz-e?".

Betelt a sors. Karod búcsút intett,

s bár vágyaid mind nyomomba szegődtek,

mint pogány szívektől az istenek,

suhantam egyre távolabb tetőled. 

 

VÖRÖS LILIOM

 

Álmomban sokszor látlak

                                                                           

                             

      Álmomban sokszor látlak:
       jössz felém!
       s mégis hiába várlak

       Ébren is hangod hallom:
       szólítasz!
       s mégis csak furcsa álom

       Bűvös szemed is rámnéz:
       mosolyogsz!
       aztán szertehull a kép

       Forró csókod ég, tüzel:
       átölelsz!
       miért mentél tőlem el?

       
       Fodor Miklós (hifimiki)

Szerelmesem, foglyom

                                           

Kérnék még egy kis múlt-idő életet...
(légy megint élő, nyomaszt a képzelet)
elég volt nekem azt kémlelnem folyton:
merre csörren, mikor, emlék-koloncom.

Kérnék még egy kis múlt-idő életet...
(legyél ismét hang, szóköz és ékezet)
vérem legyen tintád, vad betűd folyjon,
írj fel a Napba: szerelmesem...foglyom.

Kérnék még egy kis múlt-idő életet...
hadd karoljon újból küzdőn-két kezed,
seb-perzselt szádtól loboghatna poklom;
csak Veled, csak Veled, s Halál hódoljon!

Lambrozett Éva

Miénk lesz az örök boldogság

Míg Szerelmem örömkönnye hull

nézem mosolyogva, álmodón,

hisz oly kevés volt a boldogság,

mit nélkülem élt át egyedül.

Bánat és boldogság könnyei

összefolynak, csendben átölelsz,

távozz tőlünk már szomorúság,

miénk lesz az örök boldogság!

Fodor Miklós (hifimiki)

Ugye leszel...

Bennem már ágyat vetett a kétség,
hogy jössz-e majd, ha jönni kell,
leszel-e bástya, szabadság-kékség,
és biztos időben érkezel,

s ha férfi lennél, leszel-e férfi,
megvédve asszonyt, gyermeket,
s mersz-e gonosz szemekbe nézni,
hogy megmaradjon e Föld neked…

Bennem már ágyat vetett a kétség,
bocsásd meg nekem - hogyha kell - ,
legyél a bástya, legyél a mérték,
(ha mégis jönnél) ugye leszel…

2015. augusztus 9.

Nagy Ilona (pirospipacs)

Kun Magdolna verse

                                                                                 

Az érzés gyöngyszemei

Csak az a szív tud sírni,
amit érzés ölel körbe,
hisz az érzés gyöngyszeme
az ember hulló könnye.
Aki nem tud érezni,
annak szíve is halott,
akkor is, ha ritmikája
lüktetőn dobog.

Hát sírj csak szívem, sírj,
ne fogd magad vissza,
fájdalmas jaj-sikolyod
kiáltsd szél-szavakba,
hadd röppenjen idegen,
távol-helyekre,
hová nem ér el a megbántás
démoni keze  

Ki mondja meg?

Ki mondja meg mit ér az élet,

ha nem Veled élhetem,

ha utam járom Nélküled,

a boldogság ott van hol Te vagy.

Ki mondja meg mért kel a Nap,

a csillagok mért ragyognak,

mért megy a Hold a Nap után,

a szerelem a Kedves után.

Miért szép az életünk ha

szenvedünk, félünk szüntelen

Nélküle mindig egyedül,

álmok és szerelem nélkül.

Fodor Miklós (hifimiki)

Ki mondja meg?

                                   
                                                                           

            Ki mondja meg?

Ki mondja meg Neked, miért fáj, ha könnyed
arcodon lepereg – mi szemedből szökken;
mézes eper alatt kígyó miért dúlhat,
lelkednek tüskéje tőrként miért szúrhat?

Hegedűnek hangját – ha nyeli égrengés,
égajtók csapódnak, hogy vesszen szép zengés?

Hol kezdődik emlék, mi a vágy-pillanat,
álom és valóság miért nincs Nap alatt;
hárfája, oltára hol van szenvedélynek,
van ott boldogság, hol örömtüzek égnek?

Felhő is káprázat, vagy csak az azúr ég,
miért  pirkadatot – nem az éjt várod rég?

Melyik virágillat ontja a szerelmet:
az orgona, vagy a tűzrózsa lehelet;
a kikelet, avagy bágyadt ősz varázsos,
aranyló napsugár – tán hópehely csábos?

Mért vágyod epedve a szeretet ízét,
kinek súgod majd, hogy a szerelem mily szép?

                                                                     Filo-csibi