Ne szólj...

Ne szólj egy szót se
csak hangtalanul mondjad
mindig Rád vártam.

hifimiki

Már elhangzottak bennünk...

 

Már elhangzottak bennünk

százával szép és szerelmes szavak

melyek a néma csendben

vissza-vissza járnak

s tudja kinek szól

tudja és érti

hogy el nem múlik az érzés

mely Hozzá köt

s nem némítja el földrög

örökké szép marad

varázsos szép szavak...

hifimiki

Szívzajok

Alvó fák közt

bujkál a rest hold,

ágkarok ujjaira didergő

csillagok kapaszkodnak,

megfagyott leveleken

konokul hallgat a holnap.

A lét újra rajzolódik

a világ ködszürke szemében,

mint amikor még

lázas gondolatok voltunk,

s békésen bújtunk

anyánk ölmeleg méhébe.

A táguló érfalak

sikoltó vajúdásában

kezünkben szorítottuk

az idő keskeny zsinórját,

elvetélt a csend,

s az élet szívzaját

magunkban hordozva,

mezítelen testtel

születtünk lélekké.

Arcunk az ég felé fordult,

vérré vált a könny,

finom rezdülésekké

a kínzó üvöltés.

Panaszra nyíló szánkra

torz mosolyt rajzoltak

ismerős idegenek,

csontvázzá vetkőztek

az eltemetett emlékek.

Falra véstük a jeleket,

mint arctalan foglyok,

kik számolják az

utolsó perceket,

de a felmentés elmaradt,

s maradtunk száműzve

bilinccsel szívünkön,

egy szigetnyi világ

hús-vér túlélői.

Most itt fekszünk

talpig szerelemben.

Ujjaid tarkómon pihennek.

Egymásba fordul sóhajunk,

ránk hajló súlytalanságban,

nyitott szemmel lebegünk.

Rabul ejt vágyad ölelése,

ruhátlan árnyékom

elsimul nyíló tenyeredben.

Reszkető csendemet

kitakarod újra, és újra

egymáshoz érkezünk

holdcsendben, napzajban.

Még világlik kinn a táj.

Magányos könnytavak

kavicsos fodrozódásában

a tegnap alkonyodik ma.

Nevem suttogod

égig hangos szerelemmel,

szélcsendek karjaiban

konokul hallgat a holnap…

szívünk közé szorult zajban

szótlan lüktet a vér,

újra rajzolódik a lét…

Szilágyi Hajnalka

Te vagy a végzetem!

Indulok Hozzád

Utam Nálad véget ér

Enyém vagy végre!

hifimiki

Szív a szívért

 

Minden lopott perc

egymásra gondolásunk

szerelmünk védi

Kun Magdolna

Kellemes őszi napot!

Minden arany már, a Napsugár is

mely ontotta kincsét egész Nyáron át

nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik az őszi széltől,

lehullni, pihenni vágy...Piros bogyók csüngnek

csontváz-ágon, társuk a lomb alig takarja őket

várják a sorsuk, s egy szeles nappalon lehullva földre,

adnak új életet...Arany tutajként sodródik a vízen hajtva

a széltől egy árva falevél, táplálta anyját rövid kis életében,

most letette sorsát... tovább már nem remél..

Szép most az Ősz. Akárha köddel érkezik egy hűvös hajnalon

s míg fázósan bújunk össze a csípős esőben,

a Föld készül. Mereng új Tavaszon....

tisztán

térdelek vagy guggolok
a hideg lépcsőn
a Tündér utcában
valahová csak el kell temetni téged
(látod?  - a vodkát is tisztán iszom)

Isten rám szól: - elég!
s lelkembe csókol fehér inged tisztasága 

csöndben dobban dobhártyámban
fagyöngyök örök álma 
és én idétlenül szorítom 
szoknyám alá magányom
hogy még ne 
metssze át
torkomat      a csend

Málna

Mi szeretünk Téged

Könnyed letörlöm

a Jóisten velünk van

ketten szeretünk!

hifimiki

Adj nekem egy percet...

Adj nekem egy percet mely
majd belevész a végtelenbe
add nekem azt a percet
melyet átélhetek Veled
minden szépet jót
kézzel foghatót
ölelésed
halk szavakat
mi szívemig hatol
azt a percet melyet
nem felejtünk el soha
míg ránk borul
a csillagfényes éjszaka...

  hifimiki

Gyönyörű virág a rózsa,

és az ember annyira vágyik

gyönyörködni szépségében,

hogy leszakítva hazaviszi.

Egy-egy éles tüske tenyerében,

ujjaiban ejt mély sebet,

de az ember mit sem törődik a fájdalommal.

Csodaszép érzés a szerelem,

és az ember annyira vágyik

megmerítkezni éltető mélységeiben,

hogy szívébe fogadja,

és attól kezdve lelkének oltárán

hordozza minduntalan annak fényét.

Egy-egy éles tüske

elszakítja életének szálait,

de az ember újra és újra befoltozza,

kötözgeti, átszövögeti azt a bizonyos fonalat,

mert jól tudja: a szépségnek

a szenvedés szükségszerű velejárója.

VÖRÖS LILIOM