A mécs lepkefénye boldogan táncol
az áttetsző homály titkai felett,
az aranypor öröme ideláncol,
kábít, ahogy feszül emlékeimnek.
Te lépsz ki a lángból, te lázzá gyúlt vágy,
s én újra szíved szentélyébe nézek,
még mindig ott van a fészkünk, a nászágy,
s még mindig csendül a szerelmi ének.
De ha így szeretsz, mondd, miért nem vagy itt?
Mi tart ily távol, mondd, miféle átok?
Százszor küldtem hozzád kettőnk álmait,
de valaki mindig elébük vágott.
VÖRÖS LILIOM