Óvatosan
lépkedtem ködbe bújt karácsonyok üveggömbjeinek fényei között. Bőrömön
táncoltak még a rám aggatott félmondatok, kikacagták a fenyőillattal
fércelt elmúlásomat.
Karácsonyba
bújtatott újjászületésem ez. Ahogy az utolsó fénygömb is megtalálta
gyantába kövült helyét a tűlevelek biztonságában, felbukkanó arcok
csillantak elő. Nem többek már, mint kirojtosodott emlékek köpönyegem
szélén.
Ismerős arcok képmásai ölelkeztek az elkopó verssorok néma tátogásában:
Harminchét be nem váltott ígéret,
harminchét félig megélt élet
harminchét simogató mondat,
harminchét varrás mentén szakadó gondolat,
harminchét meg nem született barátság,
harminchét félreálmodott, igaznak hitt hazugság.
*
Egy befejezetlen verssor anyám szívéből...Nélküled nem lennék anya
és egy rám akasztott kérdés a messzi távolból...Ugye tudod, csak az angyalok születnek ma...
*
Tejfehér
minden körülöttem. Nem is bánom. Mert így képzeletemmel megrajzolom
Veled a karácsonyom. Tanítasz várni, elvárások nélkül. Hogy ne higgyem
azt, van egy nap, amikor elvárhatók a szavakba kulcsolt érintések. Semmi
sem elvárható. Éppen ezért olyan magasztos és lélekbalzsamos, amikor
kapsz. Nem többet, csak néhány, kizárólag Neked megszentelt gondolatot, a
365 napból rád ragyogó, felkacagó pillanatot és nem azért, mert elvárod
Tőlük a sablonos börzdéjt.
Benned
hiszek. Mert már kitörölhetetlenül megszülettél lelkemben. Még
kereslek, még keresel. De lesz egy nap, egy igazán szürke, semmit mondó
nap...A mi születésnapunk.
:)
Zohar
