Az igaz szerelem...

Az igaz szerelem
küzdés, bukás,
erőn felüli,
soha fel nem adás,
kitartás, viadal,
összecsapás,
életre sarkallás ott is,
hol halál tanyáz.

Kun Magdolna

Egymást követve

Látod a levelek is párban hullnak,

nem engedik egymást, összeforranak,

úgy fejezik be lét-mivoltukat,

hogy még a halál is könnyes szemmel nézi,

ahogy egymáshoz bilincselik hűségláncukat.

*Kun Magdolna*

A legszebb mosoly

 A legszebb mosoly,

virágszirmot könnyező

szempárragyogás 

 

*Kun Magdolna*

Életpercek...

Életperceim

tenyeredbe simulnak

bizalomjelül

Kun Magdolna

Magam sem értem...

Magam sem értem hogy történhetett.

Több mint húsz évet éltem

és nem vettem példát a virágoktól,

kik szép fejük engedelmesen hajtják le annak kezébe

aki értük nyúl.

És a búzakalászoktól sem,

kik érett, koronás fejük nyugodtan hajtják meg a sarló előtt,

mert tudják a rendeltetésük.

Csak a csillagokat néztem,

kik gőgösen, érintetlen fénylenek az égen

külön-külön

és ha lehullnak

nem teljesedésük, haláluk az.

A csillagokat néztem

s úgy maradtam itt

mint egy csillag

magányosan.

Szenes Erzsi

El ne hidd

Mit gondolsz, mi tart minket eggyé?

Bűbáj, csók, álom, mese, fény?

Vagy hogy régi jajunk válik enyészetté,

míg mosolygunk együtt sorsunk vad dühén?

Lopott percünk, melynek örömét

magunkkal visszük a másvilágra is,

vagy a hit, a szent könnyelműség,

hogy babérág híján adatott egy fétis?

Ugyan már, kérlek, el ne hidd,

hogy szerelmünk Isten festett oltárképe,

a végzet álarccá becstelenedik,

ha nem hajtasz térdet mindennap érte.

Azt hiszed vágyad tart lelkem ölében?

Vágyad, mely eddig annyi szívért ömlött?

Bár látom, hogy most, mint tenger öblében,

a kagyló, óvnád az egyetlen gyöngyöt.

Ám nászunk addig lesz megterült asztal,

míg a bölcs Sors késztet észrevenni,

hogy nem az a tied, mit kivívtál harccal,

hanem amit táplál a törékeny semmi.

VÖRÖS LILIOM

Lélekragyogás

Hogyha láthatom

Szép szemed ragyogását

Nem kell Nap se Hold!

*

Lélekragyogás

Szemedben ott tündököl

Nem kell senki más!

*

Szívdobbanásod

hallom már messziről is

Érzem melegít!

*

Most is látom én

Tündöklő mosolyodat

Szépen elringat!

*

Tested tűzben ég

Nekem adott már az ég

Most mindörökre!

*

Egyedül Téged

Isten nekem alkotott

örökre Téged!

 

hifimiki

Hulló levelek

Fáradt szememre ősz levél pereg,

mintha velem sírná, hogy az is odalett,

ami egykor boldoggá tett, ami éltetett,

ami e cudar világban örömet szerzett.

Ne sírj kicsi levél, hogy minden elveszett,

sorsunk talán még, egyszer jobb lehet,

talán csak némi kitartás kell, s azzá lehetek,

ki romokból is felépíti az álomhegyeket

Kun Magdolna

Csak hallgatunk...

Már nincs mit mondanunk,

csak hallgatunk, csak hallgatunk,

hiába áradnak a szavak bennünk,

kimondásához nincsen elég merszünk,

pedig az elnémult csendben,

időnk tovarebben,

s mi nem gondolunk arra,

alant már hiába szólnánk,

ha földrög fojtja belénk

a szavak szép varázsát.

Kun Magdolna

Hervadatlanul

Rácsok közt is illatoztál sárga kicsi rózsám,

melengetted fagyos lelkem, mikor télre járt,

s úgy virultál mellettem élénk varázsszínben,

hogy nyárlevelet hajtottak a zúzmarájú fák.

Emlékszel, fáztam, mindig-mindig fáztam,

mint kinek hűlt ajkára nem leheltek csókot,

mint kinek bús-szíve tájékát sohasem becézték,

május-fényben felvirágzó pihe-puha bókok.

Sok-sok év elszállt már sárga kicsi rózsám,

sok bántó szó elbujdosott hamvas szirmodba,

sok könny melléd hullott avarlépteimből,

mikor bakanccsal taposta az idő láb-nyoma.

Már csak emlékemben élsz hervadatlan rózsám,

 azokban a fel-felvillanó percpillanatokba,

mikor visszalopja lelkembe lángszínét a nyár,

és forrócsókú ábránd lesz az érzés halmaza.

Kun Magdolna